Magyar Hírlap online

Iván, a Cár bomba

Ötven éve, 1961 őszén történt a történelem eddigi legnagyobb robbanása, és csak remélhetjük, hogy ez nemcsak a múltra, a jövőre nézve is igaz, és ez a gigantikus tűzgömb egyben minden idők legnagyobb robbanása marad most már örökre. Egy termonukleáris szörnyetegről van szó, hidrogénbombáról, ahogyan a hétköznapi nyelven említjük. Amerika 1951-ben hozta létre első termonukleáris fegyverét, nem utolsósorban a magyar származású atomfizikus, Teller Ede aktív közreműködésével. Míg az atombomba kifejlesztésénél a Szovjetuniónak még majdnem öt évre volt szüksége ahhoz, hogy behozza hátrányát, a hidrogénbombánál ez már alig két éven belül megtörtént. Ez is arra utal, hogy a két, egymással rivalizáló szuperhatalom között ezen a téren is öldöklő versengés zajlott. Az ötvenes évek során talán mindkét birodalom uralmi struktúrái valóban komolyan gondolták, hogy mivel a másik fél a „gonosz birodalma”, így minden eszköz megengedett fizikai megsemmisítéséhez. Ebben az az apróság sem zavarta őket, hogy népeik százmilliói ártatlan áldozatként haltak volna iszonyú halált, egyébként az abszolút semmiért, mint ahogy az az elmúlt két évtized történelméből is látszik. Mindez el kellene, hogy gondolkodtasson minket afelől, hogy vajon valóban képes-e az emberiség befolyásolni a sorsát irányító uralmi struktúrák döntéseit. És itt nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk azt a körülményt, hogy a dolgok szintjén Amerikában demokrácia honolt, mert ezek a döntések természetesen ott is egy igen szűk oligarchikus kisebbség legtitkosabb magánügyének számítottak. Az eszeveszett versengés oda vezetett, hogy egy évtizeddel az első hidrogénbombák kifejlesztése után az emberiség számára addig elképzelhetetlen pusztító erők terei nyíltak meg. Az ötvenes évek közepén már mindkét szuperhatalom képes volt tíz és húsz megatonna közötti robbanóerejű töltetek előállítására. Ez azt jelenti, hogy egyetlen ilyen szerkezetben nagyobb robbanó, illetve pusztító erő feszült, mint amennyit az első világháború hat éve során a harcoló felek összesen felhasználtak. A Hirosimára ledobott bomba robbanóerejének ez már az ezerszeresét jelentette! Ám nem volt megállás, és mindkét fél lázasan dolgozott a száz megatonnás szerkezet előállításán, ami egyetlen bombában sűrítette volna össze a második világháború összes robbanóanyagát. Ma már szinte biztosan állítható, hogy a világ 1960 és 1962 között valóban nagyon közel állt a termonukleáris Armageddonhoz. 1960. május 1-jén a Szovjetunió fölött lelőtt U–2-es kémrepülőgép ügye már jelezte, hogy Amerika egyre súlyosabb fenyegetést látott riválisában. Biztosra vette, hogy ellenfele megelőzte a robbanóerő-versenyben, és attól tartott, hogyha Moszkva a célba juttató eszközök terén is fölébe kerekedik, semmi sem fogja visszatartani a termonukleáris világháború kirobbantásától. A szovjetek Castróval bimbózó intim liezonja szintén nem túl sok jót ígért, és a sikertelen Disznó-öbölbeli amerikai intervenció csak olaj volt a tűzre. Az 1961 augusztusában megépülő berlini fal szimbolikusan is jelezte, hogy a felek a végső leszámolásra készülnek. A Szovjet Kommunista Párt XXII. kongresszusa 1961 októberében már kifejezetten világháborús hangulatban ülésezett, és a bonyolult belső hatalmi alkuk sűrűjében vergődő pártvezető, Nyikita Hruscsov számára döntő fontosságúvá vált, hogy látványos gesztussal deklarálja a Szovjetunió fölényét, és egyben megerősítse saját uralmi monopóliumát. Ehhez kellett a bomba. A termonukleáris szörnyeteg már az 1956-ban kezdődő szupertitkos fejlesztés során megkapta a nevét: Ivánnak hívták. Feltehetőleg Rettegett Ivánra céloztak ezzel a konstruktőrök. Az amerikai hírszerzői jelentésekben viszont kezdettől fogva Cár fedőnév alatt futott, és a történeti elemzések is ma már Cár bombaként emlegetik. A Cár ötven megatonna hatóerejű, többfokozatú termonukleáris fegyver. Eredetileg háromfokozatúra és száz megatonna hatóerejűre tervezték, de ekkor igen jelentős radioaktív csapadék keletkezett volna. Ennek csökkentése érdekében a harmadik fokozatban az urán-238 köpenyt ólommal helyettesítették. Tömege 27 tonna, a fékezőernyő tömege pedig további 800 kilogramm. Hossza 8 méter, legnagyobb átmérője pedig 2 méter. (Az első változat még 40 tonnás volt.) A Cár bombát 10 500 méter magasságban oldotta ki 1961. október 30-án egy különleges szállító repülőgép, és az a földfelszín felett 4000 méter magasságban robbant föl a Novaja Zemlja északi részén lévő nukleáris kísérleti telep fölött. A fényhatás még ezer kilométerről, így Finnországból is látható volt. A hőhatás akkora volt, hogy még száz kilométeres távolságban is harmadfokú égési sérüléseket okozott volna. A robbanáskor kialakult gombafelhő 64 kilométer magasra emelkedett, és 30-40 kilométer széles volt. A szeizmikus lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet. A Cár robbanásakor százmilliomod másodperc alatt 2,1 ×1017 joule energia szabadult fel., ez 5,3×1024 watt teljesítményt jelent. Ez a Föld teljes villamosenergia-termelési teljesítményének az egybilliószorosa! A Cár bomba felrobbantása volt ez idáig az emberiség történetében mesterségesen felszabadított legnagyobb energia, amely nagyjából megegyezik a Nap ugyanennyi idő alatt kibocsátott energiájának egy százalékával.

Most, ötven év távlatából el kell, hogy gondolkodjunk azon: vajon az emberi alkotóerő hogyan hozhatta létre a pusztítás ilyen apokaliptikus tereit, és vajon most éppen milyen, ma még elképzelhetetlen fegyverek kifejlesztése zajlik szupertitkos műhelyekben, laboratóriumokban a belőlünk kiszivattyúzott pénz és más erőforrá­sok felhasználásával? Kérdés, visszakényszeríthető-e palackjába a pusztítás szelleme.