Magyar Hírlap online

Itt az idő

Álláspont

Sokféle dolgot mondanak mirólunk, magyarokról. Mert hát, bármennyire is tagadják sokan, azért mégiscsak létezik az a láthatatlan néplélek. Amitől ír az ír, francia a francia, zsidó a zsidó, magyar a magyar. S hogy az apróságokra is jusson figyelem: amitől például székely a székely…

Szóval sokféle mondás járja mirólunk, és mindegyikben van igazság nyilván, hiszen a tapasztalat faragta valamennyit. S érdekes módon amikor idegenek beszélnek rólunk, sohasem mondják azt, amit viszont mi magunk az egyik legjellemzőbb tulajdonságunknak vélünk: nevezetesen, hogy széthúzó fajta a miénk.

Bizony, mi magunkról mindig elkeseregjük, hogy sújt bennünket a „turáni átok”, s képtelenek vagyunk az összetartásra. „Ha két magyar összegyűlik, biztos, hogy háromfélét akarnak” – mondogatjuk gyakran, s bár tudjuk, ez nem jó, de annyira belénk égett, annyira hozzánk tartozik ez a tapasztalat, hogy szinte büszkék vagyunk rá.

Pedig azt mondom, hogy erre nem szabad büszkének lenni.

S azt mondom, ha igazán nagy a tét, akkor mi magyarok is képesek vagyunk összefogni. Ha csak ideig-óráig – de képesek vagyunk.

Ehhez az összefogáshoz persze az kell, hogy mindenki felismerje: nagy a tét.

Ma az ország népe két, egymással kibékíthetetlen táborra szakadt. Majd egyszer, ha nagyon sok idő lesz rá, érdemes lesz elemezni és megfejteni, miképpen alakult ez így. S biztos abból kell kiindulni, hogy a rendszerváltáskori első szabad és demokratikus választáson alig az ország fele vett részt, s a felének majd egyharmada az utódpártra szavazott. Vagyis Magyarország népének nagyjából a harminc–harmincöt százaléka volt „érdekelt” a rendszerváltásban. S hogy ez miképpen volt lehetséges? Nem tudom. Ezer oka kell legyen. Kudarcos történelem, legalábbis annak érzete, folyton elbukott szabadságküzdelmek, az egyedüliség, a magára hagyatottság megélése – ez mind-mind szerepet játszhat abban, amivé lettünk. Ugyanakkor ezt az egész kudarcos történelmet nézhetnénk fordítva is, s annak figyelembevételével, hogy mennyien akartak bennünket eltörölni a föld színéről, felfoghatnánk sikertörténetnek is a puszta tényt, hogy tizenötmilliónyian megmaradtunk, s hogy saját államunk is maradt egyáltalán.

Mindegy most. Ez a jövő kérdése és vitája. De ahhoz, hogy legyen jövő, ki kell állni önmagunkért. És nyugodtan, de nagyon határozottan ki kell jelentenünk: mi már akkor Európába vágytunk, amikor negyven évre kirekesztettek bennünket onnan, kirekesztettek azok s azok elődei, akik most a demokráciát kérik számon rajtunk. Nekünk egy biztos tudással kell bírnunk, s azt nem feledhetjük el sohasem: mi vagyunk a rendszerváltásban érdekelt 30–35 százalék. S azt is tudnunk kell, hogy Európa megváltozott. Európa a lelkét veszejti éppen, s amikor még volt lelke, akkor is könnyebben kijött azzal a többi 65–70 százalékkal. Sok egyéb mellett ezért nem szeret bennünket. Mert mi gondolunk valamit a világról, s vannak értékeink, van hitünk, van dolgunk önmagunkkal – és igen, Európával is.

Ezt kell elmondanunk nekik – és önmagunknak. Meg azt is, hogy nélkülünk itt nem lesz semmi sem. Csak szervilizmus, behódolás, s a „békesség” lapos, üres közhelyei. A kádárizmus „békessége” és „jóléte”.

Gyertek, mondjuk el mindenkinek! Büszkén és méltósággal. Itt az idő.