Magyar Hírlap online

Ideiglenes kivonulók

Álláspont

Felszabadító pillanat volt. Az, a szó szoros értelmében, amikor ma húsz éve Moszkvában aláírták a szovjet csapatok kivonulásáról szóló egyezményt. Egy évre rá, június 19-én aztán az utolsó „ideiglenesen hazánkban állomásozó” katona, Viktor Silov altábornagy, a Déli Hadseregcsoport parancsnoka is elhagyta Magyarországot. Civilben, diplomata útlevéllel.

1944. március 19. óta először nem állomásozott idegen katona Magyarországon.

Felemelő, már-már szimbolikus nap volt ez is: az ország szabadnak érezte magát.

Hát rosszul érezte…

Azok, akik 1945-től eredeztetett hatalmukat 1956-ban is szovjet szuronyoknak köszönhették, most egyszerűen váltottak. Azok, akik minden fenntartás nélkül szolgálták ki az egyre szenilisebb moszkvai vezetés vodkagőzös ötleteit, most ugyanazzal a gátlástalansággal kezdtek másik „játékba”.

A politikai hatalmat gazdaságira cserélték.

Gazdasági magánhatalomra.

Tiszában voltak vele: dollárral és euróval, manipulált forintárfolyammal sokkal biztosabban lehet igába szorítani egy népet, mint tankokkal és katonákkal. A davajgitárnál lényegesen hatékonyabb az uzsorakamat, az évtizedes lakáshitel. A hatalom biztosítéka a vagyon, és nem a szurony lett.

Ideológiát is cseréltek, nem csak sajátot – az alighanem mindig is rugalmas, kizárólag énközpontú volt, hanem terjesztendő is. Negyven évig álinternacionalizmussal mostak agyat, most az áru, a vásárlás mindenekfelettiségének tanát verték a fejekbe. Nemcsak Hámán Katót, hanem Zrínyi Ilonát is Paris Hiltonra váltották.

Mindezt csak és kizárólag saját meggazdagodásuk érdekében.

Természetesen Moszkvát sem feledték. Hogy is tehették volna, hiszen vagyonukat ugyan a Nyugat által – a zökkenőmentes átmenet érdekében – jóváhagyott zsebprivatizációval alapozták meg, azonban a jövőhöz sokuknak kellett a keleti kapcsolat.

Volt, akinek már a kezdet kezdetén, amikor a csapatkivonáskor egész üzemanyag-szerelvények tűntek el. Aztán, amikor az orosz-viszonyban tapasztalatlan Antall József „szakértői tanácsra” belement a nulla megoldásba, azaz a szovjetek által okozott ökológiai károkért cserébe az itthagyott „vagyont” kaptuk. Ők meg kaptak innen is, onnan is. Moszkvából a kedvező megállapodás kilobbizásáért, itthon meg a volt szovjet ingatlanok és ingóságok hasznosítására szánt kormányzati pénzeket. Jó üzlet volt, a szovjet államadósság szakszerű és értékalapú lebontásához hasonlóan…

Az emeszpés üzletemberek – kihasználva egykori szovjet kapcsolataikat – de facto magánosították a magyar-orosz viszonyt. Moszkvát csak rajtuk keresztül, a közvetítési árat megfizetve lehetett elérni, üzletet csak az ő közvetlen vagy közvetett sápjuk megfizetése után lehetett kötni. Ők voltak azok is, akik finoman szólva is kétes előélettel és egzisztenciával rendelkező keleti „bizniszmeneket” szabadítottak Magyarországra. Megértették egymást, ugyanazt a nyelvet beszélték… S itt most nem az oroszra gondolunk.

Az üzlet és politika összefonódott. Gurult dollár is a moszkvai közös vállalkozásból szocialista, s más, emeszpés érdeket szolgáló szervezet kasszájába is. Hát igen, ez már a jelen.

Ma nem a szovjet katona kivonulására várunk, a nyolc évig „ideiglenesen hazánkban állomásozó” párt és érdekkör eltakarodása a cél. Ők azonban hasonló szcenáriót szeretnének, mint húsz évvel ezelőtt. Úgy menni, hogy közben maradnak. Mindegy, milyen színekben, milyen jelszavakkal, milyen cégér előtt, kit befolyásolva, átverve és megtévesztve. S persze addig is lecsatolva minden egyes „üzemanyag-szerelvényt”, aminek a közelébe érhetnek.

Kivonulnak, hogy majd bevonulhassanak.

Újra és újra.