Magyar Hírlap online

„…ich bin ein Berliner”

Aki még képes visszaemlékezni a hatvanas évek elejére, vagy némileg jártas a félmúlt idők nagypolitikájában, emlékszik erre a mondatra és arra az elképesztő szcénára, amelyen ez elhangzott. John F. Kennedy amerikai elnök mondta ki 1963. június 26-án a berlini fal árnyékában, kinyilvánítva szolidaritását minden berlinivel és az egész megosztott Európával. Az amerikai elnök önazonosító mondata vállalás volt és költészet. Tehát a legtisztább politikai realizmus. Az egyik internetes kereső a mondatnak hat és fél millió említését regisztrálja, s jelenthetem, hogy ez most eggyel gyarapodott. A mondat ugyanis felbukkan a Die Welt november 7-i számában, idézőjel nélkül, viszont itt nem több mint négy lakcímbejelentő szó, érdektelen, bár kimondója frappánsnak és sokkírozónak gondolhatta – szöveg alapján jegyzem ezt meg – a maga kissé igénytelen és egyszerűsítő észjárásával. Az egyetlen magyar irodalmi Nobel-díjas iratkozott fel a világbeszéd művelői közé, ha szabad így fogalmaznom. Ám a „magyar” szót azonnal zárójelbe kell tennem. Ugyanis: aki ezt az egyszerű mondatot kimondta először a nagy nyilvánosság előtt, annak hovatartozásáról nincsenek kétségeink, Kertész viszont elutasítja neve és személye környezetéből a magyar szót mint nemzetfogalmat, kikéri magának, mondván: „a faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik”.

Kertész Imre hét végi berlini nyilatkozata vihart kavart, vihart, ami egyhamar nem fog csitulni. Kertész Imrét a Die Welt kereste meg születésnapja alkalmából – éppen tegnap volt nyolcvanéves, éltesse a Magyarok Istene –, hogy nyilatkozna jelenéről-múltjáról. Ahhoz, hogy mi is meglebegtessük magunkat a vihar hullámain, Kertész mondatainak idézése és futó kommentálása előtt egy dolgot feltétlenül tisztázni kell: ki beszél itt. Egy magyarul író, de németül élni próbáló valaki, egy Magyarországról ideiglenesen kiszármazott irodalmár, egy internacionalista tematika legsikeresebb magyarországi származású művelője? Kicsoda is ő? Önmagáról való állításai hitelesek vagy gyanút keltők? Lehetne még sorolni a kérdéseket, de inkább közelítsünk a német lapban nyilatkozó emberhez másfelől.
Például onnan, hogy valóban nagy író-e Kertész? Akinek figyelni kell minden szavára. Amikor bejelentette a minden elvetemültségre kész svéd bizottság, hogy övé a 2002-es Nobel-díj, bár eléggé olvasott embernek mondanám magam, azon kezdtem meditálni, hogy olvastam-e 1975-ben a Sorstalanságot. Hogy megvan-e a polcon. Megvolt, belenéztem, a firkálásaimból értesültem, hogy olvastam, de csak onnan. Teljesen elfelejtettem, még a címét is. Ahogy megjelenésekor az irodalmi életnek mondhatni teljes vertikuma sem vett róla tudomást. Ellenőriztem a bibliográfiákat, ne jöjjön most senki utólagos cáfolgatással. A kilencvenes években kezdték fényezni a nevét, de még az Új Magyar Irodalmi Lexikonban (1994) is alig húsz sor van róla, míg Konrádról – aki ha nem is éppen jelentős író, van egy jó könyve – több mint száz. Egy íróhoz persze „felnőhet a kor”, mint mondjuk Ottlik Géza esetében. Ez a könyv viszont a legmagasabb irodalmi díj sugárözönében is szürkécske, világképe zavarba ejtően árnyalatlan, nyelve magyartalan. Hogy újra ezt a provokatív szót használjam.

Kertész iskolázatlan ember, és a magyar (már megint…) irodalomnak sem barátja. Így nyilatkozik: „a szocialista évek alatt egyetlen államilag engedélyezett könyvet sem olvastam. Ízlésemnek mindez egyáltalán nem felelt meg. Mindig felfordult a gyomrom, amikor megpróbáltam.” Mivel a mondott korban minden könyv csak állami engedéllyel jelenhetett meg, a Nobel-díjas író olvasói horizontján nem találjuk ott Weörest és Illyést, Szentkuthyt és Füst Milánt, Örkényt és stb. Ezek hiányában nehéz magyar(ul) írónak lenni. Más: Kertész számára csak a nagyváros létezik. Régebben Budapest, most már Berlin. A vidék tehát nem – se a táj, se az ember. Se a magyar paraszt, se a porosz Bauer. Alighanem érvényes ez a munkásokra is. Elég nehéz úgy regényt írni, ha csak „én” vagyok a téma, s ráadásul ez az „én” is erősen kétséges „persona”. És hát mi van a történelemmel? Olvasom mint kinyilatkoztatást a számára tudomásul vételre sem méltó Magyarországról: „Magyarország egyik szerencsétlensége, hogy közép- és kisnemessége átaludta a történelmi pillanatot, amikor modernizáló polgársággá kellett volna válnia.” Nesze neked Kölcsey meg Kossuth meg ti többiek. Úgy lehet, a fentebbi „iskolázatlan” jelzőt a legelkötelezettebb Kertész-fanok sem tarthatják megalapozatlannak.

Elmondhatjuk, hogy mindezek hiányában bajos dolog jelentősnek szánt regények írására vállalkozni.
Kertész állításai önmagáról – hogy ki is ő, mi is ő – csupa fosztóképző, csupa tagadás, csupa elhatárolódás. „Gyökértelen”, így látja önmagát, vélelmezhetően mind szociális, mind kultúrantropológiai értelemben, „ne minősítsen engem magyarnak”, harsogja most berlini megszólítójának. Pedig – hadd ne tartsak érettségi előkészítőt irodalomból – még azok az írók is, akik hazát cseréltek, vagy akik nyelvet váltottak, nem tehették meg, hogy ne ragaszkodjanak személyiségüknek és élményviláguknak azokhoz a mélyrétegeihez, amelyek „ahhoz” a térhez és „ahhoz” a nyelvhez kötődnek.

„…ich bin ein Produkt der eurpäischen Kultur” – íme a megfejtés, a beszélőtől magától. Ám ez vagy nem igaz, vagy ha igaz, az nagy baj az öreg Európára nézve.

Nem tudom tehát, hogy ki beszél, sutyorog, nyekereg, füllentget Berlinben. Egy szánalomra méltó öregember. Akiről elhitették, hogy nagy író, és aki már azt is hinni kezdi magáról, hogy próféta. Így hát miért is érdekelnének a mondatai, amelyek errefelé dühöt, amarra csöndes elégedettséget váltanak ki. Hiszen ki is mondja most ezeket a sületlenséget, hogy „a magyarok káros szenvedélyei – a hazugság, a dolgok elfojtására való hajlam – jobban jellemzőek, mint valaha”, hogy „az elmúlt tíz évben folyamatosan rosszabbodott a helyzet. Szélsőjobboldaliak és antiszemiták váltak hangadóvá”, hogy „Magyarország a háborúban, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmi nem kerül feldolgozásra, mindent csak megszépítenek.” A berlini öregember szavai kívülről szólnak, mi tehát ők vagyunk a szemében. Így vegyük elszomorító motyogásait. És némi csöndes derűvel: az, hogy nem képes felhagyni gyalázkodásaival, talán csak nem azt jelenti, hogy mégiscsak fontosak vagyunk mi neki.