Magyar Hírlap online

Hol a fal?

„Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, azután elhallgat…” Azt hiszem, a legalább középfokú végzettséggel rendelkező magyar olvasók számára nem kell leírni, hogy az idézet Arany János melyik verséből való. Orbán Viktor a lehetséges határig el kíván menni a tárgyalások során a nemzeti érdekek (és talán értékek) képviseletében. A falig, a legvégső határig, ahová egyáltalán el lehet jutni. De hol az a fal? Hol van az a mezsgye, ahonnan már tényleg nem lehet (illetve nem szabad!) továbblépni, ahol – ha nem akarjuk, hogy betörjön a fejünk – már tényleg határ van? S ki határozza meg e fal helyét? Ugyanott húzódik-e ez a választóvonal az erős, nagy s az EU-hoz korábban csatlakozott országokra vonatkozóan is, mint a gazdaságilag gyengébb, területében és lakosságában kisebb, később csatlakozott országok esetében? Hol van a határ a nemzeti érdek és az uniós érdek ütközése esetén? Egyáltalán van-e valóban közös uniós érdek, vagy csak az unión belüli országok érdeke s érdekérvényesítő képessége van, illetve a nemzetközi szervezetek, a multinacionális cégek és a globális pénzpiac szereplőinek érdeke van?

Ha nem akarjuk, hogy betörjön a fejünk, akkor bizony – legalább egy hajszállal – meg kell állnunk a fal előtt. Nem könnyű mutatvány ez, nem csupán józan kompromisszumkészséget igényel, hanem a jelenleg 27 országra kiterjedő uniós erő, de mellette a nemzeti hagyományok tiszteletét is megkövetelő mutatvány, s ezáltal egyúttal az egyensúlyozó képességet pontosan mutató művelet is. Persze akkor lehet csak jól, eredményesen egyensúlyozni (azaz fennmaradni a kötélen, ami ugye a sustainable development koncepciója), ha valaki tökéletesen tisztában van a helyzet komolyságával, s persze a politikai elvárásokon túl a reális gazdaságpolitikai lehetőségekkel. Ha van tartósan ereje, eltökéltsége, elhivatottsága, sziklaszilárd törekvése a helyesnek vélt irányvonal megtartásához, de mindenképpen el akarja kerülni az ellehetetlenülést, az ország bezárását, az államcsődöt, az összeomlást! S persze optimizmus is kell, hit a jövőben, hit abban, hogy érdemes küzdeni, engedményeket kínkeservesen kiharcolni, mert a jövő szebb, eredményesebb, sikeresebb lesz.

Azok számára, akik kinn voltak a békemeneten, ezen a lélekemelő, az együttérzést, a nemzet iránti elkötelezettséget kinyilvánító, a nemzeti politika felvállalását, a nemzeti oldal szilárdságát bizonyító demonstráción, nos, az ő számukra a Szózat közös eléneklését megelőző ének, Dobó István esküje (az Egri csillagok című musical egyik nagy hatású dala) óriási élmény volt. Több százezres tömeg együtt hallhatta, hogy „a haza nem eladó”. Erre a tömegre, erre a békés demonstrációra lehet építeni. Ez azt jelzi, hogy az ország népe – az esetenként sajnos komoly kormányzati hibák, a megfontolt s tervezhető gazdasági lépések helyetti improvizációk ellenére – kiállt a nemzeti politika mellett. Ez egy szilárd pont – Archimedes mondta (a csigasor megépítése után), hogy adj nekem egy szilárd pontot a Földön kívül, s én kimozdítom a világot a sarkaiból –, amiből építkezve a világot ugyan nem fogjuk kimozdítani, de a saját érdekeink képviselete mellett talán nagyobb hittel tudnak a kormányzat vezetői kiállni. Jézus azt mondta Simon Péternek, hogy te szikla vagy, s én erre a sziklára építem az egyházamat. Nos, ez a demonstráció felfogható egy lelki sziklának, amelyre lehet és kell is építeni!

A határon túli magyarság érdekei melletti kiállás nem lehet alku tárgya, erkölcsi elvekben nem szabad engedni. De ugyanígy nem szabad meghátrálni akkor sem, ha mondjuk a magyar föld, a magyar vízkincs kerül szóba. S persze egyszerűbb lenne valamivel a helyzetünk, ha az MSZP brüsszeli politikusai nem az ország lejáratásában járnának élen, és tápot (muníciót) adva hasonszőrű, más nemzetbeli képviselőknek, hanem megértenék azt a teljesen nyilvánvaló elvárást, hogy nekik döntően nem Brüsszelt kell képviselniük itthon, hanem Magyarországot s annak érdekeit Brüsszelben. (Attól ugyanis még lehet valaki szociáldemokrata, szocialista vagy liberális meggyőződésű, hogy a legfontosabb elvekben magyar, azaz nemzeti elkötelezettségű. S ez nem nacionalizmust, netán sovinizmust jelent, hanem csupán józan – s elvárható – patriotizmust.)

Nincs könnyű gazdasági helyzetben az ország, nincs könnyű helyzetben Európa, sőt az Egyesült Államok, s persze nincs könnyű helyzetben az ország vezetése sem. Nem látni a zavaros helyzetben jóval előre (kellene bizony egy-két Nostradamus!), nem lehet biztosra venni, hogy mennyi ideig tart még a stagnálás, sőt a recesszió, és reálisan mikortól várható javulás, gazdasági fejlődés. S a bizonytalanságok ellenére is lépni kell, tervezni, és ha lehet, akkor úgy kell a romokat eltakarítani, hogy az újjáépítés lehetősége meglegyen, s az lehetőleg minél gyorsabban történjen. Nehéz feladat, de nem reménytelen. Nyugodt, nem kapkodó és hibátlan stratégia kell, amelyre a taktikai feladatok ráépülnek, s amelyekben – lehetőleg minél ritkábban – akár hibázni is lehet, de azt követően korrekció kell. De a stratégiának jónak kell lennie! S ez a stratégia a nemzeti elkötelezettség, a keresztényi elvek, az értékteremtő munka becsülete, népünk történelmének, kultúrájának tisztelete. Erre lehet építeni, ezen a talajon állva lehet a napi feladatok megoldásához, a taktikai lépésekhez hozzákezdeni.

Van egy kedvenc német mondásom, amely szerint: Jeden Menschen Recht getan, ist eine Kunst, was niemand kann. Azaz úgy cselekedni, hogy az mindenkinek jó legyen, hogy mindenkinek igaza legyen, olyan művészet, amelyre senki nem képes. De az országot úgy kormányozni, olyan törvényeket hozni, ha kell Brüsszelben vagy máshol úgy tárgyalni (akár sokszor tárgyalni), hogy az ország többsége, a nemzetet alkotó polgárok nagyobbik része elégedett legyen, lehet. De az erkölcsi alapelvekből, a nemzeti elkötelezettségből nem szabad engedni. S el kell menni a falakig! Egészen odáig.