Magyar Hírlap online

Hidra

A görög mitológiában a hidra egy olyan vízi szörny volt, amelynek ha számtalan fejének bármelyikét levágták, kettő nőtt ki helyette. Héraklész egyik döntő próbatétele éppen a lernai hidra legyőzése volt. Végül is az általa levágott fejek újra kinövését úgy akadályozta meg, hogy kiégette a csonkot, s e „radikális” megoldással valóban legyőzte a szörnyeteget. „Ma a »hidra probléma« vagy a »hidra« kifejezésekkel az olyan komplex kérdésekre utalnak, amelyek látszólag megoldhatatlanok a lépésről lépésre elvvel, vagy arra, aki a megoldás érdekében tett hagyományos kísérlettel csak rosszabbít a helyzeten” – mondják a lexikonok a kérdés átvitt értelmezéséről. Így aztán adott bőven elgondolkodni valót Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter, amikor váratlanul a hidrához hasonlította az állam egész igazgatási-irányítási rendszerét. Azt is jelezte, hogy világos és határozott stratégiája van az állam-hidra fejeinek levágására, és arra, hogy azok soha többé ne nőhessenek ki újra. A hasonlat nagyon láttató erejű, de – és ezt nyilván a miniszter is tudja – nem ez lenne az első hasonló próbálkozás a történelemben. És bizony, e próbálkozások általában nem voltak olyan sikeresek, mint Héraklészé. Így aztán, bízva persze a mostani kísérlet sikerében, érdemes talán kicsit eltöprengeni a kérdésről.

A miniszter egyik fontos állítása az volt, hogy ma Magyarországon az államigazgatás-hidra évente háromezermilliárd forintot emészt fel. Ezzel szemben viszont a legfejlettebb nyugati országok esetében ez kb. egyharmada ennek, így a végső cél, hogy néhány éven belül összesen évi kétezermilliárdot megtakarítva erre a szintre jussunk. Figyelemre méltó, hogy ez a kiindulási pont az állam egészét legfeljebb szükséges rosszként fogja fel, és a „minél kisebb, annál jobb” elvéből kiindulva radikálisan visszametszeni igyekszik. Ez azért elgondolkodtató, mert a kormány egész nemzetstratégiája a nagy és erős nemzetállam ideájára épül, egyébként helyesen. Helyesen, mert az elmúlt három évtized neoliberális pusztítása, a liberalizálj, deregulálj, privatizálj jelszavával éppen a radikális államtalanítást tűzte zászlajára, és… az eredményt... azt ismerjük. Az állam egészének megsemmisítendő szörnyetegként való ábrázolása tehát akkor sem szerencsés, ha a miniszteri megnyilatkozás nyilván a „felesleges” fejekre vonatkozott.

De éppen itt a bökkenő: ki és miként dönti el, hogy az államból mennyi a szükséges, az elégséges vagy éppen a felesleges? A kérdés nem megválaszolhatatlanul bonyolult ugyan, de nem is olyan egyszerű, mint amilyennek a miniszteri megnyilatkozás láttatni igyekszik. Ám ahhoz, hogy kielégítő válaszhoz jussunk, először egy olyan átfogó nemzetstratégiát kellene felvázolni, amely sokoldalú elemzések elvégzésével tisztázza, hogy az adott emberi közösség hosszú távon miként kívánja berendezni a „közt” megtestesítő államát. És persze lehet úgy dönteni, hogy az állam szabályozó szerepét jelentősen visszavágjuk, mint ahogy a mostani törekvésekből kiderülni látszik, de akkor megnyugtatóan tisztázni kell: ha nem az állam, akkor ki szabályoz? Egy komplex rendszer regulációjában ugyanis nincs légüres tér; ha az egyik szabályozó erő szerepét csökkentem, akkor a helyére
automatikusan benyomul egy másik. Ami vagy a „piaci önszabályozás”, a „gazdaság demokráciája” – mint tudjuk, csak a liberális tankönyvek lap­jain működik, és valójában a legnagyobb tőketulajdonosok rejtett diktatúrája; korlátlan uralma reprodukciós katasztrófához, majd az adott emberi közösség felszámolásához vezet –, vagy lehet a még létező hagyományos szakrális talapzat, az ebben rejlő lelki, erkölcsi, szellemi energiák önszabályozó ereje, amire az eddig ismert történelmi idő túlnyomó részében építkeztek az emberi világok.

És itt kellene keresni (és megtalálni!) az okát annak, hogy számos nyugati társadalom állami szabályozási költségei a magyar 10–11 százalék helyett miért csak három-négy százalékot tesznek ki. Azokban a társadalmakban ugyanis még nem pusztultak el teljesen a kisközösségi lét-szabályozó energiák, amelyek „láthatatlanul” és – ami témánk szempontjából a fő: – „ingyen” ellátják a komplex szabályozási funkciók jó részét, így az államra már csak egy csekély hányada jut. Természetesen szó sincs arról, hogy ezek az energiák „ingyenesek” lennének! Csak ezek a nyugati társadalmak képesek voltak megvédeni lelki, erkölcsi, szellemi, anyagi és fizikai ön-újratermelési folyamataik alapvető feltételeit, és az így nyerhető forrásokból látják el ezeket a funkcióikat. Nem így a magyar társadalom, amely most már legalább egy évszázada tehetetlenül tűri, hogy brutálisan megfosszák az elemi szintű forrásoktól és energiáktól, ezért, ha nem akarjuk, hogy a nagy tőketulajdonosok „demokráciának” álcázott pusztító diktatúrája működjön, akkor az elemi újratermelési egyensúlyokat – úgy, ahogy, de mégiscsak – megtartani képes államnak kell vállalni a szabályozó funkciók jó részét.

Ez természetesen sokkal gyengébb, korruptabb, felelőtlenebb szabályozási világot jelent, mint a kisközösségek szakrális energiákra épülő önszabályozása, de még mindig kevésbé pusztító, mint a „piaci önszabályozás”, amelynek „nagyszerűségéből” ízelítőt kaphattunk az elmúlt három év globális válságörvénylései nyomán. Mi­előtt tehát legyőzendő szörnyetegként értelmeznénk saját nemzetállamunkat, alaposan végig kellene gondolni, hogy vajon milyen átfogó stratégiával segíthetnénk a szakrális önszabályozó energiák, illetve az ezekkel bánni tudás készségeinek, képességeinek intézményes visszaépítését a magyar társadalomba.