2010-09-09
Gyerekbombák
Nyolcéves a legfiatalabb pszichopata gyilkos – mondta Ranschburg Jenő az MTI-nek adott nyilatkozatában. A neves szakember arról beszélt, hogy a pszichopatabűnözés a legtöbb esetben indulat nélküli ölésre való hajlamot jelent. Ez nem az, amikor valaki sértett érzelmei miatt vagy keserűségében ragad kést, pisztolyt, sodrófát, hanem tiszta, hideg belsővel, érzéketlenséggel, azaz a brutális bűncselekményt előre és gondosan kitervelve, kegyetlen módszerekkel hajtja végre. A rémségeket számos esetben puszta kíváncsiságból követik el. A pszichológus erre példaként két észak-amerikai esetet hozott fel: egy nyolcesztendős kisfiú arra volt kíváncsi, milyen dolog megfulladni. Hároméves társát belökte a medencébe, majd egy széket a víz mellé húzva végignézte annak vergődését és elmerülését. Egy másik történetben egy tizenkét éves kislány az otthonuk ablakából a szemközti óvoda udvarán lévő kicsik közül lőtt le kettőt, és amikor megkérdezték tőle, miért csinálta, azt válaszolta, gyűlöli a hétfőt, valamivel fel kellett dobnia a napot.
Az érzéketlenség végigkíséri ezeket a tetteseket, ráadásként pedig teljesen elmarad a bűnbánat megélése. A pszichopata ugyanis „nem szeret, nem tanul, és nincs bűntudata”. Éppúgy képtelen érzékelni mások feléje irányuló szeretetét, mint ahogy ő maga sem tud ilyesmit fölmutatni. Nem okul saját rémes cselekedeteiből, és újra meg újra elkövethet hajmeresztő gyilkosságokat. A felelős pedig mindig csak más lehet, soha nem ő.
A professzor elmondta, a kiskorú pszichopaták száma azért nőhetett, mert a kóros szeretethiány egyre több famíliát fertőz meg. Ez akkor alakul ki, amikor a gyermek élete első néhány évében nem kapja meg szüleitől a törődést, a figyelmet, a mosolyt, a beszédet, az érintést, és emiatt ő maga sem tanul meg szeretni. Azért is veszélyes ez a jelenség, mert az elmaradtakat nem lehet utóbb pótolni. A fiatalokban űr keletkezik, és a telekommunikációhoz menekülnek – azonban nem a tévétől és a számítógéptől való eltiltás a megoldás, hanem az emberséges bánásmód, az, hogy foglalkozzanak velük. Az iskolai erőszak is azoknak a tanulóknak az esetében fordul elő, akiknek életében a tévézésnek akkora a befolyása, hogy szinte helyettesíti a szülőkkel folytatott párbeszédet.
Mit lehet mindehhez hozzátenni? Talán annyit: aki továbbra is úgy véli, hogy az önzésre alapozó hazai gyermeknevelési gyakorlat és az utóbbi nyolc évben a szoclib bagázs által a tönk szélére juttatott oktatási rendszer a legnagyobb rendben van, az megérdemli, hogy a nem is távoli jövőben éppen ő szerezzen élményeket egy pszichopatával való találkozáskor.
Lázin Miklós András