Magyar Hírlap online

Globális nyugdíjátjátszás

A nyugdíjkérdés minden társadalom számára az alapvető stratégiai kérdések egyike. Értelemszerűen mindenki vagy már nyugdíjas, vagy – legalábbis reményei szerint – az lesz. A magyar társadalom évtizedek óta zajló szisztematikus kifosztásának a nyugdíjrendszer így nagyon fontos színtere. A 2010-es reálbérek a 32 évvel korábbi szintre süllyednek, az átlagos nyugdíj esetében még ennél is rosszabb a helyzet. Ám az igazi veszélyek nem is elsősorban a már nyugdíjasokra leselkednek, bár ezek sem csekélyek, hanem azokra, akik leendő nyugdíjasok. És akik időskorukra szeretnének olyan nyugdíjat, amely a szerény, de méltóságteljes élet feltételeit teremti meg számukra. Nos, az ő várakozásaik beteljesülését most újabb veszély fenyegeti. A kormány ugyanis keresztülvitte azt a törvénymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy a magánnyugdíjpénztárak vagyonát 2013-tól üzleti biztosítótársaságok vehessék át. Ahhoz, hogy e lépésben rejlő fenyegetés lényegét megértsük, előbb néhány fontos alapelemet kell alaposan szemügyre vennünk.

A modern állam a 19. század során azért volt kénytelen kiépíteni a nyugdíjrendszereket, mert a modernitás kapitalizmusa szétroncsolta a tradicionális családi humánreprodukció rendszerét, ezért e nélkül a munkavégzésre már képtelen „munkaerőállatok” tömegei egyszerűen elpusztultak volna. Ez viszont olyan társadalmi feszültségeket gerjesztett volna, ami vállalhatatlan volt a berendezkedés uralmi struktúrái számára. A rendszer valójában bármilyen hosszú távon is működtethető, ám ennek van egy nagyon fontos feltétele. Mégpedig a népesedési egyensúly.

Tehát mindig kellő létszámban meg kellett születnie azoknak az új nemzedékeknek, amelyek aztán aktív keresőként létrehozták azt az áru- és szolgáltatástömeget, amely a nyugdíjasok fogyasztását is fedezte. Ha a népesedési egyensúly megbomlik, a rendszer egyre súlyosabb deficitekkel működik. Az új generációk megszülését és felnevelését megspóroló felnőtteknek azonban a társadalmi újratermelési rendszer mindenképpen benyújtja a számlát. Vagy úgy, hogy hosszabb ideig kell dolgozniuk, hogy a nyugdíjjogosultságot megszerezzék, vagy úgy, hogy magasabb arányú járulékot kell fizetniük, vagy úgy, hogy a nyugdíjuk reálértéke folyamatosan csökken. A valóságban általában e három elem valamilyen kombinációját kell elszenvedniük.

A magánnyugdíjrendszer látszólag kiutat kínál ebből a csapdából. Ez a látszat azonban csak azért áll elő, mert a nyugdíjpénztárak olyan transzna­cionális vállalatok részvényeibe fektetik a leendő nyugdíjasok befizetéseit, amelyek a világ olyan tereiben szereznek extraprofitot, ahol bőven buzognak a népesedési források, és igen alacsony a bér, vagyis az ember-újratermelés költsége. Csakhogy ezen a globális piramisjátékon veszíteni is lehet, mert ezek a világterek egyre határozottabban lázadnak e sajátos „munkamegosztás” ellen. Az elmúlt egy évben globálisan és Magyarországon is nagyjából az eddigi magánnyugdíj-megtakarítások egyharmada „tűnt el”, világszinten ötezermilliárd, Magyarországon körülbelül három­milliárd dollár a veszteség. Vagyis a kereslet-kínálat előbb-utóbb utat tör magának, és ha tartósan sok a nyugdíjas és kevés az aktív dolgozó (mert egyre kevesebb gyerek születik), a csőd a magánnyugdíjaknál is bekövetkezik.

Ráadásul Magyarországon a ma­gánnyugdíjpénztárak tisztázatlan jogi konstrukcióként jöttek létre 1997-ben. Ez a tény sem a működtetőket, sem a befizető pénztártagokat nem nagyon zavarta, mindkettő evidens módon úgy is az államra hárít minden felelősséget. Vagyis valójában a többi adófizető pénzéből gondolja megoldani a nehézségeit. A működtetők szinte minden költségüket (reklám-propaganda, fényűző székházak, magas fizetések) az erről mit sem sejtő pénztártagokra hárítják, az eltőzsdézett befizetések deficitjével együtt.

Ez a helyzet és gyakorlat most úgy látszik, kellőképpen felbátorította a pénztárak mögött álló transznacionális pénzhatalmi erőket arra, hogy a globális szinten az elmúlt egy évben elszenvedett egyéb veszteségei­ket is a magyar adófizetőkkel fizettessék meg. És ebben, mint mindig, a kollaboráns uralmi struktúrák készségesen a segítségükre siettek. Keresztülerőszakoltak a parlamenten egy olyan törvénymódosítást, amely lehetővé teszi, hogy 2013-tól a maradék kevéske felelősségi kötelmeiket is felmondják a pénztártagjaikkal és a magyar állammal szemben. Eleve el is hárítanak minden olyan felelősséget, ami bármilyen módon kockázatot jelentene számukra. Vagyis „nyomom a gombot, és dől a pénz”, felelősség és kockázat nulla, extranyereség garantált. Ügyes!

A fordulat egyetlen haszna, hogy olyan, mint egy oktatófilm. Ha valakinek eddig szemernyi kételye lett volna, hogy milyen globális erők és hogyan működtetik a Magyarország nevű lokalitásra rákötött profitszivattyúikat, az most bizonyosságot szerezhet minderről.