Magyar Hírlap online

Fogyasztunk

„Nem az szegény, akinek csak kevese van, hanem aki többre vágyik” – írja levelében Luciliusnak, kitalált ifjú barátjának Seneca az ókori Rómában. A szegénységből eredő boldogtalanságunk oka, hogy többre vágyunk, mint amink van, ezért állandó szükséget szenvedünk. Kevés az elégséges, a fölösleges pompára sóvárgunk. Mily aktuális ma Seneca! A fogyasztói társadalmakban globális méretű szegénység és boldogtalanság uralkodik.

Ennek alapja a fogyasztói igény fenntartása, amely az állandóan megújuló, izgalmat ígérő tárgyak megvételére sarkall. A körülöttünk lévő világ kínálata alakítja ki az egyre többre vágyás dinamizmusát. A fogyasztás válik lassacskán társadalmunk alapjává. Ezt a rendszert a mögötte húzódó nemzetközi tőke, a globális pénzügyi érdekfolyamatok logikája tartja fenn. A globális tőke zsarnokságában élünk. Nagy tragédiánk, hogy a szerzési vágyunk csupán materiális dolgokra irányul. A lelki békénket is attól tesszük függővé, hogy körülvesznek-e minket azok a bizonyos tárgyak. Kivetítjük érzelmeinket a matériára: ha megszerezzük azt, pillanatnyi boldogságot érzünk. De a szerzés egy új vágyat citál magával, egy másik tárgy birtoklásának szükségét. Ez egy végtelen regresszió, egy végtelen módon körbeforgó és megújuló boldogtalanság. A megszerzett javak ráadásul az elvesztés rémével „ajándékoznak” meg minket. Folyamatosan akarunk és félünk. Ez lett a nyugati ember tragédiája.

Az egyik diákom mesélte a következő történetet. Kinézett egy plazmatévét. Egy hónapig csodálta, hangos és szép. Az egyik nap arra lett figyelmes, hogy az áhított tévét leértékelték. Számolgatott. Egyedül él, nincs kivel megbeszélnie. Döntött. Rohant is a hitelosztályra, mert annyi pénze azért nem volt. Másnap már a nappalijában gyönyörködhetett benne. A következő héten megfájdult a szeme. Rájött, hogy túl kicsi hozzá a nappalija. Még azon a hétvégén szólt a szomszéd, hogy zavarja az esti hangos tévézés átszűrődő zaja. Amikor ezt a történetet mesélte a filozófiaóra utáni szünetben (megjegyzem, Epiktétoszról volt szó), elmondta azt is őszintén, hogy mostanság egy új házimozival szemez, de nagyon bizonytalan. Egyszerűen nem tud szabadulni a szükségtől. Ráadásul látott egy új plazmatévét is, amely nagyobb felbontású, és talán jobban mutatna a nappalijában. Szóval gondolkodik a dolgon. Azóta eltelt két év, egyedül él ma is. Nem tudom, hogy végül megvette-e valamelyiket.

Magyarországon a rendszerváltás (?) óta, és az abban rejlő folyamatok okaként is, talán erősebb ez a fajta szegénység és a velejáró boldogtalanság is, mint Európában. Ránk szakadt a fogyasztás lehetősége, miközben közel sem tudunk annyit megkapni, mint az átlag nyugati polgár, és ezért leginkább a politikát hibáztatjuk. A magyar kormánynak, ha társadalomformáló, építő politikára készül, számolnia kell azzal, hogy egy generáción belül biztosan nem tud annyi javadalmat biztosítani, amennyi kiegyensúlyozná az Euró­pából beáramló lehetőségekre épülő igényt a valós megszerzett anyagi javakkal. És ez feszültséget okoz, ellenszenvet szül. Mert ugye minálunk, „Kádár népének országában”, ha a tévém elromlik, arról is a kormány tehet. Kiváltképp, ha kétharmados parlamenti többséggel kormányoz.