Magyar Hírlap online

Fazekas Csaba Törvényblabla

,A vallásszabadságot a saríja bevezetése ellenére is tiszteletben kívánjuk tartani" - jelentette ki Yaya Jammeh gambiai államfő, amikor országának az iszlám jogrendre történő áttérését magyarázta. A mondat az átlátszó politikusi megnyilatkozások tengerében is valóságos gyöngyszem, és egyre több jel mutat arra, hogy a hazai vallásügyi törvény (1990/4. tc.) módosításakor kormánypártjaink majdnem ilyen "komolyan" érvelnek. Az évtizedes szektavitában állóháború alakult ki: két szemben álló fél lényegében ugyanazon argumentumokkal bombázza a másikat, sőt gyakorlatilag ugyanazokat a mondatokat is fogalmazza újra, mint korábban már annyiszor. A kétharmados törvény módosításával kapcsolatos izgalom mára abban összpontosul csupán, hogy az MSZP-ben a vallásügyi igazgatás kérdései iránt kevésbé érdeklődő honatyák közül a végszavazáskor hányan adnak hitelt a presztízsveszteségtől menekülni akaró Fidesznek, és hiszik el, hogy nem alapvető emberi jogokat érintő, hanem ártalmatlan jogtechnikai korrekcióról van szó csupán. (Jelenlegi nyilatkozatok szerint az SZDSZ mellett az MSZP is a merev elutasítás álláspontjára helyezkedett.) Így a szocialisták frakciófegyelmétől függően, de a kormányzati előterjesztés bukása felé haladunk.
A Máthé-Tóth András valláskutató által rezignáltan "zagyva mellébeszélés"-ként leírt folyamat (Szektablabla, Népszabadság, január 15.) a parlamenti vita során egyre inkább a kormánypártok szónoklataiban válik nyilvánvalóvá. Egyre kevésbé hitelesek a kis egyházak diszkriminációtól való félelmeit eloszlatni hivatott megfogalmazásaik, a módosítás adminisztratív jellegének hangsúlyozása, és egyre átlátszóbb az értetlenkedés, amiért a "másik oldal" nem támogatja a kultusztárca előterjesztését, kételkedik a vallásszabadság további kormányzati biztosításának szándékában. Általában hangoztatják a vallás szabad gyakorlásának alapvető jogát, melyet az új jogszabállyal - úgymond - csak jobban védeni, aktualizálni kívánnak. A fideszes vezérszónok a parlament üléstermében és egy tévévitában is csodálkozással lobogtatta az MSZP módosítóindítványát, mondván: ugyanezt akarjuk mi is, mégsem állnak mellénk.
A sok beszéd közben nem árt megjegyezni azonban, miszerint valamennyi törvényjavaslatra igaz (kiváltképp az emberi szabadságjogok gyakorlására vonatkozókra!), hogy annak száraz kifejezései önmagukban nem feltétlenül az azt elfogadtatni akaró kormányzat szándékát tükrözik. Például a hazai protestantizmus "gyászévtizede" után az ellenreformáció jogszabályi hátterét előkészítő 1681/25. tc. a "vallás szabad gyakorlásáról" ártatlan címet viselte. (Az ekkori katolikus klérus támogatta ezt a törvényt, nem úgy, mint későbbi utóda például a hasonló című 1848/20. tc. elfogadását. A felekezeti jogegyenlőség és viszonosság elvét a polgári átalakulás egyik alappilléreként megteremtő paragrafusokat ugyanis a püspöki kar tiltakozása mellett iktatták a corpus jurisba. Azt már csak szélsőséges párhuzamként említjük, hogy az 1938/15. tc.-et A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról címmel fogadta el a parlament, a kortársak és a későbbi méltatók azonban - a valódi céllal összecsengő módon - csak "első zsidótörvény"-ként emlegették.)
Azután nagyon is jellemző, hogy amikor a 19. századi egyházpolitikai törvénykezés betetőzéseként elfogadták az 1895/43. tc.-et, mely a vallásszabadság gyakorlását liberális szellemben szabályozta, a katolikus egyház felsővezetősége ismét élesen tiltakozott az egyenjogúsítások ellen, vallásüldözésről stb. beszélt. A törvény lehetővé tette nemcsak azt, hogy egy felnőtt polgár felekezet nélküliként határozhassa meg önmagát, hanem azt is, hogy polgárok egy csoportja új vallási szerveződéseket hozhasson létre. Az ekkor megalkotott háromosztatú rendszerben - bevett, törvényesen elismert és el nem ismert felekezetek kategóriája - a középső paragrafus születésekor még "üres" volt, vagyis a századforduló liberális állama egyértelműen azért alkotta, hogy lehetőséget adjon az újabban létrejövő vallások követőinek legális, szervezett működésére. Hogy ezt az akkori kultusztárca nagyon is komolyan, mégpedig egy folyamat kezdetének gondolta, jól mutatja a baptista felekezet 1905. évi elismertetése. Nagyon fontos azonban, hogy 1920 után a Horthy-rendszerben az 1895/43. tc. nemcsak érvényben maradt, hanem az állam alapvető hivatkozási alapként is emlegette minden ilyen irányú megnyilatkozásában. Újabb felekezet (keresztény "kis egyház") törvényesítése azonban szóba sem került, sőt a "szekták" homogénnak tekintett tömbjét a "keresztény-nemzeti" ideológia jegyében potenciális társadalmi veszélyforrásként, mindenkor rendőrségi ügyként kezelték, a kis egyházak híveit pedig - köztük még a baptistákat is, tekintet nélkül eltérő jogállásukra - számos hatósági zaklatás érte. A történelmi egyházak pedig többnyire nemhogy tiltakoztak volna ekkoriban az állami egyházpolitikával szemben, hanem a diszkriminatív intézkedések foganatosításában partnerei lettek annak - mind a gyakorlati megvalósításban, mind pedig az ideológiai alátámasztásban.
Összességében tehát a Horthy-korszakra sem a vallásügyi törvény változott meg, hanem az azt alkalmazni akaró kormányzat szándéka. Nagyjából ez áll a mostani legnagyobb ellenzéki és kormánypárt olvasatainak szembenállása mögött is. A történelmi egyházaknak a jobboldali pártok melletti korábbi politikai szerepvállalása, illetve az Orbán-kabinetnek a "keresztény Magyarország" megteremtésére irányuló nyilatkozatai és intézkedései alapján egyértelmű, hogy a kormányzat a vallásszabadsággal kapcsolatos jogszabályok szűkítő értelmezését kívánja gyakorlattá tenni, a hangsúlyt az abban lévő engedményekről pedig a korlátozásokra áthelyezni. A szép szavak mellett a történelmi egyházak vélt köreit háborgató kis egyházakat továbbra sem ismerik el tényleges társadalmi igényeket kielégítő, értékteremtő (vagy arra legalább elvben alkalmas) közösségekként, a tettekből pedig egyértelműen látszik a vallási kisebbségek korlátozására irányuló szándék, gondoljunk csak az adókedvezményekre jogosító igazolások ügyére, a népszámlálás vallási kérdésére stb. A törvénymódosítás pedig elsősorban ezért, s nem is az abban szereplő konkrétumok miatt utasítandó el. Önmagukban az indítványozott változtatások (például az egyházi státus megadásának egyetlen bíróság hatáskörébe utalása, a hitelvi nyilatkozat összefoglalása, a nyilvánosság biztosítása stb.) elfogadhatók vagy legalábbis megvitathatók lennének, ha a kormányzati oldal nem fűzné mindehhez az említett szándékokat.
Az elmúlt években a jobboldal ingerült és konfrontatív belpolitikai légkört alakított ki, melyben minimális az esélye egy jó egyházpolitikai kompromisszumnak. Erről vagy méltányos jogszabály-módosításról csak akkor érdemes beszélni, amikor a kormányzat kevésbé ideológiai alapon közelít saját hatalmának gyakorlásához és ellenzékének minősítéséhez egyaránt. Az addig hátralévő periódus pedig, úgy tűnik, hosszabb, mint a választásokig hátralévő idő.