Magyar Hírlap online

Euró, az új csodaszer

A tőkepiac megkülönbözteti az egész­séges gazdaságokat a gyengélkedőktől, akár van közös valuta, akár nincs. Nagy betegségek idején az ember gyógyírt keres. Mindent kipróbál, ám amikor a baj mégsem múlik el, kínjában hajlamos csodát várni bármitől, amit egyébként józan megfontolás után valószínűleg elvetne.

Ilyen varázsszernek tűnik az euró. Egyre-másra hangzik el, hogy az euró mielőbbi bevezetése mennyire fontos gazdaságunk talpra állításában. Az euróövezeti tagság eleve megelőzte volna a válság ilyen méretű súlyosbodását. Látható, hogy az övezet országai közel ennyire sem szenvedik meg a recessziót.

Külföldi szakmai körök ma már egyre nyíltabban kimondják, hogy az euró is válságban van. Az Európai Központi Bank (EKB) decemberben tanulmányt adott ki Kilépés és kizárás az EU-ból és az Európai Monetáris Unióból – gondolatok címmel. Ebben annak a jogi lehetőségeit vizsgálja, hogy van-e mód egy tagország kilépésére vagy kizárására az euróövezetből. A konklúzió, amely szerint mindez lehetséges – habár a jogi bonyodalmak és politikai következmények szinte lehetetlenné teszik –, nem annyira fontos, mint maga a tény, hogy a téma egyáltalán napirendre került, és nem csak bennfentes folyosói suttogások formájában.

A EKB nincs egyedül a felvetéssel. A Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman szerint az euró eleve kétséges vállalkozás volt. A válságban megmutatkoztak az euróövezet szerkezeti problémái, amelyek nem új keletűek, és nem is meglepőek. Az optimális valutaunió témájának könyvtárnyi irodalma van, amelyből érdemes kiemelni néhány egyszerű alapfeltételt: olyan országok tudják sikeresen megvalósítani, amelyek gazdaságszerkezete rokon, hasonlóan válaszolnak külső gazdasági sokkhatásokra, ár- és bérrendszerük rugalmas, tőke- és munkaerőpiacuk viszonylag nyitott. Ezen feltételek fennállnak az euróövezet néhány országa között, de semmiképp se igazak minden tagra.

Spanyolország, Portugália, Olaszország, Írország és Görögország élvezte a valutaunió előnyeit a konjunktúra idején, amikor az euró alacsony kamatot biztosított a hiteléhes gazdaságoknak. Az unió súlya, a közös pénz biztonsága, az EKB erélyes inflációellenes monetáris politikája, az agresszív befektetői hozamkeresés lehetővé tette a gyengébb lábakon álló gazdaságoknak, hogy majdnem ugyanolyan olcsón finanszírozzák felduzzadt adósságukat és beruházásaikat, mint például Németország.

Görögország kormánya azonban kénytelen volt januárban bezárni több mint negyven múzeumot, hogy a személyzet fizetését megtakaríthassa. Általános megrovás sújtja, ami igazságtalan dolog, hiszen annak idején minden illetékes szervezet tudta, hogy Görögország nem felel meg a csatlakozás gazdasági feltételeinek. Az euró, az új csodaszer-valutaunió nem rendelkezik a bajba jutott tagorszá­gok pénzügyi kimentéséről. Az unió, az EKB és a valutaalap a színfalak mögött tárgyal a görögök megsegítésének vagy sorsára hagyásának mikéntjéről, így az aktuális hírek függvényében ingadozik az euró árfolyama.

Milyen tanulságokat vonhat le mindebből Magyarország?

Meg kellene fogalmaznunk, hogy mit remélünk az eurótól, és ezek a remények reálisak-e. Csatlakozásunk kinyilatkoztatott célja az árfolyamkockázat megszüntetése révén a kereskedelem és a befektetés élénkítése volt, a kimondatlan ok pedig a minél szorosabb beolvadás az unióba. Megroggyant gazdaságunk stabilitását, viharvert valutánk révbe mentését remélik politikusaink az eurótól. Kimondatlanul pedig ott él a remény, hogy a valutaalap és az EKB is kisegítené a csődbe jutott országot.

Beváltaná-e az euró ezeket a vérmes reményeket? A közgazdaságtan nem természettudomány, nem meghatározott törvények szerint működik. Mint ahogy minden tanulmány ellenére az euróövezet is egy nagy kísérlet, amelynek sorsa bárhogyan eldőlhet, ezt sem lehet pontosan megjósolni. Ám a tapasztalatok alapján kikövetkeztethetünk néhány dolgot.

A nemzetközi gazdasági életbe való integrálódást segítheti a fő kereskedelmi partnerekkel közös valuta, ám kérdés, hogy ez az előny elég jelentős-e ahhoz, hogy megérje az áldozatot. A University of Essex és a London School of Economics azt kutatta, hogy a valutauniók mennyiben segítik elő a tagok közötti kereskedelmet. Januárban megjelent kutatási eredményeik szerint az euró esetében ez a számszerűsíthető előny csaknem nulla. Mivel legfőbb kereskedelmi partnerünk az unió – exportunk körülbelül nyolcvan százaléka odairányul –, és nemzeti össztermékünk kilencven százalékát multinacionális cégek állítják elő, megfontolandó, hogy az euró még szorosabbra fűzné-e ezt a gazdasági kapcsolatot.

Még inkább húsba vágó kérdés, hogy tartósan csődben lévő gazdaságunkon segítene-e az eurótagság. A forint nem azért ingadozik, mert nem tagja az euróövezetnek, vagy mert az MNB nem tudja a dolgát, hanem azért, mert jelzi a magyar gazdaság alapvető gyengeségét. Az euró létrehozásakor a Bundesbank azért ragaszkodott szigorú gazdasági feltételekhez a csatlakozóknál, mert a közös valuta egy gazdasági folyamat eredménye, nem feltétele kell, hogy legyen. Magyarország éppúgy, vagy annyira sem felel meg az euróövezet kritériumainak, mint a most küszködő tagországok. A magyar gazdaság nem azért van válságban, mert a forint a fizetőeszköze, hanem mert olyan szerkezeti torzulásoktól szenved, amelyek lehetetlenné teszik, hogy adósságait csökkentse, és valós gazdaságként működjön. A tőkepiac megkülönbözteti az egészséges euró-, vagyis az új csodaszergazdaságokat a gyengélkedőktől, akár van közös valuta, akár nincs. Az euróövezet most szembesül azzal, hogy egy tagország is csődbe kerülhet, és döntenie kell, a politikai célok érdekében a gazdag tagországok mentőövet dobnak-e a csődbe jutottaknak. Ha megmentenék, azt szigorú feltételekhez kötnék. Az eladósodott országoknak kétségtelenül meg kell reformálniuk gazdaságukat, de nem mindegy, hogy úgy teszik-e, ahogy az a talpra állásukat leginkább szolgálja, vagy ahogyan a feltételeket diktáló országok jónak látják. Ezt a folyamatot már ismeri Magyarország, ahol húsz éve a valutaalap, a Világbank és az unió tanácsai szerint alakul a gazdaságpolitika. Az euróövezeti tagsággal csupán annyi változna, hogy fiskális politikánkat még jobban gúzsba kellene kötnünk, hisz a valutaunió megfosztja a tagállamokat a monetáris politika eszközeitől. Recesszióból még egy fejlett, gazdag országnak is fájdalmas a kilábalás önálló monetáris politika nélkül, de egy lerongyolódott, belső piac nélküli látszatgazdaságnak szinte lehetetlen.

Az euró nem oldja meg az alapvető gazdasági bajokat, azokat csak a nemzetgazdaság érdekeit szem előtt tartó, áldozatos és következetes munkával lehet orvosolni. Az euró nem jelentene könnyítést a társadalomnak, mert a gazdaság átalakításának – létrehozásának – szükségességét nem szüntetné meg, csak a mozgásterét szűkítené. Nem valószínű, hogy fizetésképtelenség esetén az unió kimentené Magyarországot – a tagországok állampolgáraitól nem várható el folyamatosan ekkora áldozat, másrészt a szolidaritás ilyen mértékű megnyilvánulása különböző nemzetállamok között sem mindennapos. A kimentés egyébként sem válhat gazdaságpolitikai eszközzé, ahogy az állandó kölcsönfelvétel sem.

Az euró nagyszabású, izgalmas kísérlet. Tapasztalataiból rengeteget lehet és kell tanulnunk, és mindenképpen törekednünk kell arra, hogy elérjük azt a gazdasági szintet, amelyen érdemes megfontolni felvételi kérelmünket, mert kölcsönösen előnyös lesz belépésünk – nekünk és az euróövezetnek is. Addig azonban a gazdaságunk építésére kell összpontosítanunk, mert csodák nincsenek.