Magyar Hírlap online

Emerich Gärtner

Vártam, mikor bukkan fel megint az antiszemita kártya, a zsidó adu kijátszása. Gyurcsány MSZP-s születésnapi dühkitörése óta volt egy kis nyugalom. Már abban kezdtem reménykedni, hogy megúszunk még pár hetet. Erre előjön Emerich Berlinből, s „ítéletet” mond. „Szélsőjobboldaliak és antiszemiták váltak hang­adóvá.” E kiragadott mondat hallatán azon jár az eszem, kik és miért adták az ötletet ennek a 80. születésnapját ünneplő embernek, hogy ezt mondja. A vele készült interjút végigolvasva pedig: mi köze neki ehhez az országhoz? Hiszen ő egy virtigli berliner. Aztán folytatja: „Budapest teljesen balkanizálódott.” Még egyet is tudnék vele érteni, sőt igaza van. Húsz év rombolás után inkább azt kellett volna kérdeznie, kik tették ezt. De mivel pontosan tudja a választ, inkább úgy tesz, mintha nem tudná. Segítek, Nobel-díjaskám: az a szoclib banda, amelyet nevezhetünk Demszkyéknek is. Nekik köszönheti a Budapest Díszpolgára címet. Kérdem én, miért nem utasította vissza, hiszen egy „gyökértelen ember” nem lehet egy főváros díszpolgára. A sorstalan ezután nekimegy választott új hazájának is. Ezt mondja az interjú készítőjének: „Elég, hogy az ön honfitársai zsidóvá tettek engem. A faji, nemzeti hovatartozás rám nem vonatkozik.” Most akkor, Emerich, ön kicsoda valójában? Azt tudjuk, hogy sorstalan és gyökértelen, de eddig úgy tudtam, hogy zsidónak született – Magyarországon.

Gondolhatná azt is az eredeti interjú olvasója, hogy önt tévedésből vitték Buchenwaldba. És hogy ne legyen lehetősége reklamálni, zsidóvá tették. Ha mindez így lenne, akkor ön egy zsidóság nélküli zsidó. Nos, mindezért tényleg kaphatott volna díjat, mondjuk az Identitászavarosok Díját. Nyolcvanévesen azért már illene eldönteni, hogy valaki hova tartozik: ez önnek valahogy nem sikerül.

Tudja, Gärtner, a legnagyobb bajunk nekünk, magyaroknak, hogy olyanokra, mint ön is – aki ebben a meggyötört országban született –, megpróbáljuk ráhúzni, hogy valóban magyar. Még akkor is, ha az alany kézzel-lábbal tiltakozik. Azután, hogy a „vádat” végleg elutasította, sőt másnapi „kaserolásában” már azt mondta, „jobbító szándékkal kritizálta szülőföldjét”. Nem baj, csak megleszünk ön nélkül! Figyelmébe ajánlom, hogy kijelentéseivel a magyar zsidóságot is megalázta, igaz, én nem is vártam öntől mást. Korábban is több jelét adta annak, hogy a Sorstalanság című, Nobel-díjat érő könyve csak megélhetési alkotás volt – és nem több. Ennek ellenére a magyar zsidók – noha korábban sem vallotta, és most sem vallja közéjük tartozónak magát – rögtön maguk közül valóként zárták a szívükbe. Büszkék voltak önre, szeretni akarták Kertész Imrét, de a „Sorstalanság” visszaütött. Megkapták Emerich Gärtnert, a berlinert. Így viselkedésével pontosan ön tette ki – ha tetszik, ha nem – céltáblának sorstársait.

A hivatásos félremagyarázók, a négy (öt) hamis tenor – Avar, Bolgár, Mészáros és a kis Dési, kibővítve Orosz Józsival – megmagyarázták félremagyarázhatatlan interjúját. De hiába teszik, ön már nem lehet Kertész Imre. Elhatalmasodott az utálat és a szánalom az ön irányába. De azt hiszem, ez úgysem zavarja, a gyökértelen embernek mindegy, hol és mit mondanak róla. Engem azonban igen, én önt megtagadom mint magyart is és mint magyar zsidót is. Megsértette azoknak az emlékét, akik izrae­lita vallásuk miatt Buchenwaldban maradtak… Vajon ha ezt a nyilatkozatát a Nobel-díj átadása előtt teszi, akkor is járt volna önnek e nagy megtiszteltetés?

Szomorú, hogy önnek Magyarországról Nádas vagy Esterházy jut eszébe. Ők is önhöz hasonlóan gondolkodnak. Szomorú, hogy amikor az interjú előtt tíz napot ideiglenesen állomásozott hazánkban, nem mert megnyilvánulni. Igaz, ez nem Berlin, ez csak a balkanizálódott Budapest. Kertész, tegyen nekünk egy „micvét” (jó cselekedet, amely egyben kötelesség is): ne jöjjön többet hazánkba, sőt viheti magával Nádasékat is, aztán együtt, egyesült erővel szidhatják az országot. Mondjon le magyar állampolgárságáról. Önnek ez úgyis csak nyűg. Éppen olyan nyűg, mint a zsidósága. Sétálgasson máshol, vagy maradjon csak egyszerűen – Berlinben.

Sokan támadták Szentmihályi Szabó Pétert, mert Imre Kertesznek titulálta önt. Péter, igazad volt! Rámutattál egy jelenségre, az „imre­kerteszségre”. De kérlek, ezentúl csak Emerich Gärtnernek nevezd a leantiszemitázott magyarok nevében. Nekünk, magyaroknak, így, egysze­rűen, magyaroknak, mindenféle járulék nélkül, nincs szükségünk bő gatyát és gyökértelenséget hirdetőkre.

Ti, magyar zsidók pedig, az a 12 ezer, aki vállalja, térjetek észre, ne legyetek saját sorstalanságotok előidézői! Ha eddig ezt az országot hazátoknak tekintettétek, akkor maradjatok is így: senki sem akar benneteket innen elküldeni. Ne felejtsétek, Emerich miként definiálta saját írásait: „Ich schreibe keine holokauszt-literatur, ich schreibe romane.” „Akinek fontos magyarsága, az nyilvánvalóan büszke kell hogy legyen Kertész Imrére” – írja a gyagyafi Dési János, a szoclib hangadó. Nem kell egyetértenünk vele, nem is lehet. Sőt e kis időre, ami még a Bolgár- és Dési-féléknek hangadásra jut, felesleges is lenne.