Magyar Hírlap online

Életveszélyben

Vannak sorsfordító pillanatok egy ország életében, amelyek előtt elengedhetetlen a részletekbe menő számvetés. A modern kori társadalmi betegségeink miatt kialakult válság ilyen sorsfordító pillanat: veszély, de egyben lehetőség is a megújulásra. Az átfogó stratégia fontos eleme az egészségügy, hiszen korán haló, beteg és boldogtalan emberekkel nem lehet sikeres társadalmat építeni. Az egészségügy irányításának utóbbi három éve szomorú példája mindazoknak az általános problémáknak, amelyeket a magyar látlelet írói megfogalmaztak.

Túlélési stratégiák

Talán kevesen tudják, de az államszocialista egészségügy átalakítását az tette lehetővé, hogy a főbb irányokban hallgatólagos egyetértés volt a meghatározó politikai erők között. Az egységes társadalmi egészségbiztosítással, az egyedi azonosítókra épülő teljesítményjelentési rendszerrel, valamint a köztulajdonú egészségügyi szolgáltatókkal Magyarország olyan rendszer alapjait rakta le, amely hibái ellenére működött, túlélte a Bokros-csomag forráskivonását, és továbbfejleszthető volt. Sőt ígéretes kezdeményezések is indultak az egészségügyet mindenütt jellemző hatékonysági problémák egyedülállóan szellemes kezelésére. (A magyar nemcsak szép, hanem kreatív is!)

Ezt a kétségtelenül további finomításra szoruló, de működő rendszert forgatta fel gyökerestől a Molnár Lajos és Horváth Ágnes nevével fémjelzett viharos időszak. A konvergenciaprogram árnyékában áterőszakolt, átgondolatlan kapacitásleépítés hosszú évtizedek alatt kialakult szakmai együttműködéseket, bejáratott betegutakat zilált szét, nemzetközileg is elismert szakmai műhelyeket tett tönkre, és kiváló orvosokat üldözött külföldre. Állandósultak a hosszú várólisták, megszokottá vált a hiányos ellátás, a betegek intézmények közötti tologatása, a felelősség áthárítása. Az európai viszonylatban nagyon magasnak számító, majd 30 százalékot kitevő közvetlen lakossági terheket a gyógyszertámogatások csökkentésével, a vizitdíj és a kórházi napidíj bevezetésével tovább növelték. A gyógyszer-kiskereskedelem liberalizációjával, forráskivonással, az árak és a támogatások gyakori változtatásával családi vállalkozásként működő patikákat lehetetlenítettek el, sodortak csődbe. A betegeknek bizonytalanná vált a megszokott gyógyszerhez jutás, a patikusok körében pedig megjelentek a kényszer legitimálta, hálapénz típusú túlélési stratégiák. Az egyértelmű nemzetközi tapasztalatok, bizonyítékok ellenére tervbe vették a társadalombiztosítás funkcionális privatizációját, a magánbiztosítók versenyétől várva az ellátás színvonalemelését. Lemásolták és áterőltették a törvényhozáson a magyar viszonyoktól idegen, kevéssé hatékony, nagyon nehezen működtethető külföldi modellt - miközben megszüntették a magyar sajátosságokra építő, innovatív metódust. (Mi túl kicsik és jelentéktelenek vagyunk ahhoz, hogy valami újat találjunk ki?) A kezdeményezés a társadalmi ellenállás és a népszavazás miatt megbukott ugyan, de nem lehetünk elégedettek. Itt maradt egy irányítás nélkül sodródó, szétzilált és leépülő rendszer, amelyben világos stratégia nélkül elfolynak az egyetlen kitörési pontot jelentő uniós pénzek.

Piacfetisiszták tévúton

A kétségbeejtő örökség súlyosabb része azonban nem is az anyagi, hanem a lelki, szellemi kár, a valóban szükséges átalakításokhoz a politikai mozgástér beszűkülése. A félresikerült, félbemaradt reform végleg kiölte az egészségügyi dolgozókból a változásokba vetett bizalmat, az alkotókedvet és energiát, a reményt arra, hogy egyszer másként is lehet majd. Érthető, hogy ebben a bizonytalan helyzetben hiteltelenné (sőt irrelevánssá) vált minden távoli ígéret, pedig most nagy szükség lenne a ciklusokon átívelő, hosszú távú társadalmi megállapodásokra. (Ha például 1990-től évente reálértékben csak öt százalékkal nőtt volna az orvosok fizetése, mára már több mint két és félszer annyit keresnének.) Egy minden tekintetben megújult, a valódi értékeket rehabilitáló, a jó teljesítményt minden beteg számára egyformán nyújtó és az orvosok, ápolók munkáját bőkezűen elismerő rendszer megteremtése nem néhány éves feladat.

Az orvostudományban trivialitás, hogy a jó kórisme a sikeres gyógykezelés alapja, de az is, hogy jobb a bajt megelőzni, mint kezelni. Az elmúlt időszak történései elég alapot szolgáltatnak arra, hogy a magyar egészségügy jövőjéről szóló szakértői diskurzusokban végre ne a piac legyen a döntő, és ne a magántulajdon mindenhatóságában hívő közgazdászok maroknyi csoportja legyen a szalonképes, az árnyaltabban gondolkodó többség pedig a kirekesztett furcsa csodabogár. A piacfetisiszta álláspontok fő hibája, hogy ideológiai alapon céllá nemesítik a piac intézményét (nem cél a piac, csak egy eszköz az egyéni és társadalmi célok elérésében), de nem fogadhatók el kritikátlanul a világgazdasági válság árnyékában divatossá vált piacgyalázó álláspontok sem. A megoldás kulcsa a piac működési mechanizmusainak és keretfeltételeinek körültekintő elemzése, a társadalmi céloknak megfelelő, hasznos működés korlátainak felismerése. A piac nem nyújt semmit, ami nem kifizetődő, és ami nem "termékesíthető". Nem tudja megakadályozni a hiány kialakulását, a természeti erőforrások mértéktelen felélését, a környezetpusztítást, a fajok kihalását, népek és kultúrák eltűnését. A versenyben kíméletlenül lemaradnak a testi és szellemi fogyatékosok, a gyenge elhullik. A piac nem gondolkodik generációs távlatokban, és nem tesz különbséget a visszafordítható és a visszafordíthatatlan változások között. Nagy bajban lennénk, ha az emberiség túlélése csak a piacon múlna. Ám mégis remek intézmény, mert az emberek egyéni alkotókedvére, kreativitására és szorgalmára építve, ezeket ösztönözve, lehetővé teszi a munkamegosztásból származó hatalmas fejlődési lehetőségek kiaknázását, a szükséges együttműködés koordinációs költségeinek minimalizálása mellett. Ha azonban a megbízó és a megbízott, a közösség és az egyén érdekei nem esnek egybe, a piac elszabadulása - erős közösségi szabályozás, illetve értékalapú, egyéni kötelességtudat hiányában - katasztrofális következményekhez vezet.

"Nemkívánatos" betegek

Meggyőződésem, hogy a három pillér - ösztönzés, ellenőrzés, kötelességtudat - átgondolt együttes alkalmazása hozhat csak sikert az egészségügy újjáépítésében. Miért ne bátorítsuk például a szolgáltatók közötti versenyt, ha ez jobb teljesítményre ösztönzi őket, és választási lehetőséget ad a betegeknek. De miért kellene erőltetnünk a biztosítók közötti versenyt, ha ez feleslegesen von el pénzt a betegellátásból, ugyanakkor lehetőséget teremt számukra a nemkívánatos ügyfelektől való megszabadulásra. Miért ne adjunk nagyobb szabadságot az intézmények vezetőinek, ha ezáltal képesek lesznek hatékonyabban gazdálkodni a szűkös forrásokkal. De miért is erőltessük a kórházak privatizációját, ha tudjuk, hogy a köztulajdonban lévő intézmények is reagálnak a finanszírozási ösztönzőkre. Miért ne gyomláljuk ki a felesleges és senki által soha be nem tartott szabályokat a rendszerből, ha ez segíti a kiszámíthatóságot és az átláthatóságot - vagy talán éppen az volt a cél, hogy ezeket kellő pillanatban előrángatva, a jussukat jogosan követelő orvosokat és ápolókat sakkban lehessen tartani? Jobbágyi Gáborral egyetértve: kevés, értelmes, átlátható és kiszámítható szabályozásra van szükség - az egészségügyben is. Miért ne töröljük el a senki által soha fel nem használt, értelmetlen adatszolgáltatási kötelezettségeket, ha ezáltal több idő jut a betegek ellátására. Miért ne kaphatna magas szintű állami kitüntetést az embertelen körülmények között is helytálló nővér, az esküjéhez hű, lelkiismeretes orvos vagy éppen a tíz gyermeket tisztességgel felnevelő családanya.

Az egészségügy megújítása elképzelhetetlen annak a tágabb társadalmi közegnek a megújítása nélkül, amelyben él és működik. Hiába a jól megtervezett, hatékony rendszer, ha nem lesznek, akik működtetik, akik igénybe veszik, akik finanszírozzák. Talán még megfordíthatók az aggasztó trendek, leleplezhető az antivallás valódi természete. De ehhez minden jóérzésű ember összefogására szükség lesz.

Gaál Péter, egyetemi adjunktus

---

Eddig megjelent írások:

Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia - rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27., Csókay András, Közös igazságok kellenek!, június 29., Raduly József, A kitiltott cigányzene, július 1., Czakó Gábor, Válság a válságban, július 4., Szentmihályi Szabó Péter, Titkos alkuk nélkül!, július 6., Makkai Béla, Léha pásztor - tikkadt nyáj, július 11., Tanka Endre, Föld nélkül nem megy, július 13., Tamáska Péter, Trianon magyarja szép, július 20., Mészáros László, A magyar név szép lesz..., július 22., Lőkös István, Nyolc évszázad, július 25., Lentner Csaba, A közmegegyezés gyökerei, július 27., Roszík Péter, Új Trianon a láthatáron?, augusztus 3.