Élet az uniós csúcsok után

A pénzügyi válság kitörése óta több mint tucatszor találkoztak és tanácskoztak az EU-tagországok felsőszintű vezetői, állam- és kormányfői. A média mainstream vonala újra és újra nagy reményeket fűzött és fűz ezekhez a csúcstalálkozókhoz. Általános vonás, hogy a csúcsok utáni történéseket a tanácskozásokról adott tájékoztatásokból nem lehet megérteni. A valóság kibontását ugyanis nem a politikusok végzik, hanem az élet. Sok minden akár hónapokig is homályban marad. Eddig a valós történések a bankmentésekről szóltak, no meg arról, hogy az EU a bankmentett országokban megszorításokat követelt. A bankmentett és megszorított államokban a gazdaság stagnál vagy zuhan. Hatalmas összegeket pumpáltak át az országok költségvetésein, amelyeket azonnal utalnak is tovább hiteltörlesztésre. Eközben növekszenek a megszorítások a költségvetés kiadási oldalain. A segélycsomagokkal arányosan nő az országok eladósodottsága, s ez újabb és újabb megszorítást igényel. Ezt diktálja a piaci logika. Ha a bankrendszer veszít a hiteleken, mint az Görögországban történt, azt az Európai Központi Bank olcsó források rendelkezésre bocsátásával kompenzálja. Így ismét jól mutatnak a banki mérlegek, fizethetők a bónuszok.A néhány napja lezajlott EU-csúcs várható hozadékait most az elhangzott kulcsszavakból igyekszünk rekonstruálni. A közvélemény gyors reagálásának ma minden korábbinál nagyobb a jelentősége, mert az elszenvedett két-három évnyi késedelem súlyos többletterheket rakott a választókra országuk eladósodása miatt. A bankmentésre felhasznált 4500 milliárd euró a közösség GDP-jének több mint 40 százaléka. Ez vitte fel az eladósodás átlagos szintjét további mintegy húsz százalékkal. Bankunió, uniós bankfelügyelet, költségvetési unió, uniós szintű pénzügyminiszter… Ezek voltak a leggyakrabban hangoztatott jelszavak. Növekedésre is adnának 120 milliárd eurót. Nem kerülhetjük meg, hogy ne emlékezzünk arra, miként éltünk (1867–1918 között) olyan duális szerkezetű államban, amely a magyar fejlődés szempontjából jól működött. Tehát nem az elutasítás szándékával fordulunk az EU-csúcsok felé. Ha a költségvetési unióra és a közös pénzügyminisztériumra gondolunk, mégis ezt kell tennünk. A hajdani osztrák–magyar államban a közös pénzügyminiszter csak a közös ügyek (honvédelem és külügy) pénzügyeit intézte. A két funkcióhoz a két állam nemzeti jövedelme arányában járult hozzá. Egy ilyen típusú együttműködésben ugyanezekre a funkciókra és a hagyományos kohéziós célokra kellene közös költségvetést kialakítani. A költségvetési unió azonban nem erről szól. Ez a közös pénzügyminisztérium beleszólhatna a nemzeti költségvetésekbe azok elkészítésekor is, azaz a teljes pénzügyi szuverenitás feláldozása a cél. Ilyen mélységben még az Egyesült Államokban sem nyúl bele a szövetségi állam a tagállamok ügyeibe. Az effajta centralizmusra a romokban heverő bankok további mentése miatt van szükség. Erről szól a bankunió és az uniós szintű bankfelügyelet. Hol marad akkor az eddig sokat ismételt szubszidiaritási elv? Az elővágás már megtörtént. A bankmentő alapot ravasz módon eurómentő alapnak nevezték el. A választópolgár aggódik az eurója miatt, a bankokért azonban kevésbé fáj a feje. De fájt eddig és ezek után is a csúcsok főszereplőinek, és kiváltképp azoknak, akik őket mozgatják. A bankmentő alapba az államok költségvetése tehet pénzt, vagy vállalhat garanciákat. Ezek fedezetére helyet kell szorítani a nemzeti költségvetésekben, de úgy, hogy az államok deficitje se növekedjen. Ezt a célt szolgálná az EU-szintű költségvetési unió, valamint a pénzügyminisztérium. Ők mondanák meg, hogy hazánkban mennyi jut oktatásra, egészségügyre, tömegközlekedésre abból, ami marad az eurómentő-bankmentő csomagba történő befizetések után. A nemzeti parlamentek munka nélkül maradnának, csak az utólagos bólogatás lenne a dolguk. Az uniós kassza és az IMF-fel szembeni tartozások befizetése mindig elsőbbséget élvezne.Szóval ez nem az osztrák–magyar duális államszervezet feltámasztása multinacionális változatban, az már biztos. Hazánkat még további bajok is érhetik. Későn, de felfedeztük, hogy a fogyasztást és a forgalmat kell adóztatni erősebben, és nem a jövedelmeket. Azok ugyanis jól elrejthetők – a bérek kivételével. A tranzakciók adóztatása akadályt gördítene legalább a nagy jövedelmek egy részének kiszippantása és „leköltségelése” ellen. Ez nagyon nem tetszik uniós felebarátainknak. Helyette vélhetően az EU–IMF-tárgyalásokon ismét terítékre kerül az szja többkulcsos adóztatásának ötlete. Ezt a hazai ellenzék is támogatni fogja. Adózzanak a gazdagok jobban, mondják. Arról viszont hallgatnak, hogy az igazán gazdagok, mint eddig, ezután is elkerülik majd az adózást. A jegybank máris üvölt, és elszaladt az Európai Központi Bankhoz. Merthogy miként jön ahhoz a kormány, hogy a jegybankban jó kamatért pihentetett banki ezermilliárdokat is megadóztassa?! Ezek a kamatok nekik járnak! Ez is része a nemzetközi bankmentésnek. Ami a növekedésre adott 120 milliárd eurót illeti, az inkább porhintés, mint valódi intézkedés. Hasonlítsuk csak a bankmentésre kiutalt 4500 milliárdhoz és a tervbe vett további összegekhez! A növekedésserkentő 120 milliárd euró jó része az Európai Beruházási Bank tőkéjébe vándorolna. További hitelek felvétele viszont éppen azoknak lenne tilos, akik ma nem növekednek. Így bezárul a kör, és marad a lényeg: a korlátlan bankmentés. A kérdés csak az, hogy a politikai osztály kész-e a választóit elárulni, a pénzüket továbbra is elkártyázni. A bankmentő csomagokhoz ugyanis kell az ő hozzájárulásuk, csak így juthatnak soha meg nem választott hivatalnokok rendelkezési joghoz hatalmas összegek felett. Rövidesen kiderül, hogy az érintett parlamentek a választóikat szolgálják, vagy vannak egyéb, magánjellegű megbízatásaik is, amelyek miatt képesek megfeledkezni az esküjükről.