Magyar Hírlap online

Egyedül voltunk

Soha olyan rossz heteim nem voltak, mint a legutóbbiak. És nem mint magánembernek – nyugdíjas tanárnak, kertjeit művelő falusi, politikába kotnyeleskedő városi értelmiséginek, mániásan perlekedő közírónak stb. –, hanem mint magyarnak. Szabadjon egyszer, először és utoljára leírnom az életben: mint magyar hazafinak.

1956 novemberében kisfiúként, és éppen a nevem napján, ha csak észlelve is, öntudatlanul ezt érezhettem, és ezt, amikor 1994-ben az ország azt az álláspontját nyilvánította ki, hogy nem óhajt nemzet maradni, és tapsolva visszahívta azokat, akik félszáz évig napra nap áruba bocsátották múltját, jelenét, jövőjét. 1956 nyirkos novemberében azt kellett éreznem – sejdítve csak a megszürkülő jövőt –, amit 1849 perzselő nyarának derekán érezhetett a hazáját féltő és 1918 télvégi latyakjában az országát veszítő magyar, amikor a „népek hazája, nagyvilág” megelégelte ennek az érthetetlen beszédű, minden kihívásra oly furcsán válaszoló, idegen fajtának azt, hogy akaratlanul is példává, mintanemzetté akart válni, és méghozzá önerőből, múltja eszményeit a maga számára is váratlanul föllángoltatva. Hogy olyanban tudott hinni, amiről az eltunyult és néha hisztérikus vadságba menekülő európai civilizáció már álmodni sem merészelt. 1994-ben egy pillanat alatt mindaz fölöslegessé vált, amiről azt gondoltam, hogy helyénvaló beszélni, amiért érdemes volt a régi rezsimben ravaszkodni, küszködni és hangoskodni, egyetemi órákon és szerkesztőségekben, kocsmákban és a Kárpát-medencének számos olyan helységében, ahol ajánlatos volt halkra fogni a magyar szót. Pontosan emlékszem, ahogy ballagtam le a Naphegyről mint a Magyar Távirati Iroda vezetője, minden választási hír tudója, ezt morogtam: „És ezeknek prédikálni Arany Jánosról…”

Még a hét elején is ez a régi regénycím zakatolt a fejemben, Surányi Miklós elhíresült Széchenyi-életrajzának címe: „Egyedül vagyunk…”, „Egyedül vagyunk…”, „Egyedül vagyunk…” Minden égtáj felől a rikoltozás, a hazugságok áradata, a sírnivaló méltánytalanságok zuhataga, az iskolamesteri pálcacsattogtatás, a kettős beszéd dáridója, a fröcskölő nyál tengere. És az, akire mindez zúdult, csöndben és értetlenül hebegett, morgott, káromkodott, és dúltan kereste a magyarok Istenét. És úgy látta magát – mintegy hipnózisban –, ahogy őt látják és láttatni akarják. Aki idetoppanva Európába nem szűnik meleg embervért inni, a francia mesék emberevő szörnye, az „ogre” a magyar népnévből ered, hongre, és innen azután új meg új látomások rólunk, az elpusztítandó pogányról, zsarnokoskodó ázsiairól, tatárba oltott cigányról, a műveletlen barbárról, aki se nem szláv, se nem germán, se nem római származék. Akin minden pillanatban számon lehet kérni mindazt, ami „európai érték”… Akivel oly könnyű elbánni, hiszen társtalan, rokontalan, aki nem tud kihez fordulni bajában. Aki egyedül van.

És ebben a zajgásban most újra azt érezhettük: egyedül vagyunk. Sehol egy pártoló szó, ha mégoly óvatos is. Sehol egy szolidáris kézmozdulat. Egy felháborodott civil kiállása. Hol voltak a horvátok, pedig volna miért hálásnak lenniük, hallgattak a finnek, akik oly nagyon szeretnek rokonok lenni. Hallgatnak és szorongnak az utódállamok magyarjai, jó okkal mindenütt. És hallgat az európai polgár, aki úgy szeret minden kisebbséget, úgy elítél minden méltatlan támadást. Az egyházak vezetői? Kint és bent…

És hallgat „Európa”, melynek nevében mindez történik. Önmagukat keresik az úgynevezett „európai értékek”. Mit is tart azoknak a nagyszerű lelkészleány, a német kancellár, a világot megrendítő válság legfőbb haszonélvező nemzetének élén? Nem a kereszténységet, nem is az antik civilizáció mentalitásteremtő örökségét, nem is az európai személyiség létrejöttét, mint az önbizalom és az állandó kétely drámájának létnemesítő biztosítékát. Neki a „sajtószabadság” az alapérték, amit ezek megsértettek, meg az, hogy ne kelljen esküt tenni a jegybankosoknak, effélék. Európa? És az európai értékek – demokrácia, szabadság, humanizmus – végső kiteljesítője, az Amerikai Egyesült Államok? Ma ezek elférnek két képen. Az egyiken, abban a városban, amely egyszerre az antik civilizáció őrhelye és a világkatolicizmus központja, az látható, ahogy arab gyilkosok lelőnek egy kínai kisgyermeket apja karjában. A másikon meg valahol messze, nem tudni miért, legyilkolt áldozataikat viháncolva vizelik le Amerika hős katonái.

És Európát „képviselik” az „európai szellemiségnek” azok az alvilági delegátusai, akik ezt a dermedt csöndet varázsolták körénk. Amikor úgy döntöttünk végre, hogy próbáljunk meg eljutni önmagunkhoz újra. És amikor megtaláltuk azt a csapatot, amelyikre ezt a harcot nyugodt szívvel rábízhatjuk. Függetlenségi háború? És ha igen? Magyar út? Próbáljuk csak ki. Nemzeti önmegvalósítás? És a többi nációnak lehet? Megfontoltan, de rendíthetetlen eréllyel.

És azért ez imponáló – lehet másoknak is. Meg emlékeztető külhonban – is. Ha nem előbb – utóbb. Idő kellett az ocsúdáshoz, úgy látszik. Valamikori önmagukat idézik most lengyel tüntető barátaink – „az Európai Bizottságnak nincs olyan demokratikus mandátuma, mint a magyar parlamentnek és a magyar kormánynak”, ez is elhangzott. És szívemben azokat a lengyel patriótákat idézi, akik oly sok erőt adtak nekünk, hajdani kószáló egyetemistáknak. Meg később. És jó volt látni a magyar miniszterelnököt, aki egyedül ment oda „azok” közé, és ott derült ki, hogy nincs egyedül.

És de jó is volt értesülni arról, hogy „a hagyományos értékek, a nemzeti öntudat és a szabadságtisztelet ékkövének tartja” az új alaptörvényt a Scotland on Sunday című lap. „Valaki a világban valami nagyot alkotott…” Angolul leírva, hogy Európa is értse. És látunk már másokat is most, sokasodnak és sokasodjanak bízvást, okosan és emelt hanggal.

Én most ott állok az országúton negyedszázada valahol Inverness és Glasgow között, stoppolni próbálva ott, ahol nem szabad. Meg is áll egy rendőrautó, és két hatalmas szakállas ember tornyosul fölém, vörösen, valami rejtélyes angolsággal, de a hangsúlyok félreérthetetlenek. Elmakogom, hogy mit keresek itt, mit szeretek Skóciában, hogy Burns meg Petőfi, meg ők és az angolok, meg mi és az osztrákok… Intenek, beszállás, megyünk némán jó ideig, a glasgow-i állomás előtt fékeznek le. Felém intenek talpig mosolyban, egyik öklén megvillan a tetoválás: „Skócia örök.”

Hát így megyek ma a Hősök terére. És nem egyedül.