Magyar Hírlap online

Disznótoros idők

A naptár szerint azok (ezek?) a napok járnak mostanság. Ám ha arra gondolunk, hogy a disznóvágás emblémája, jelképes látványa az, ahogy a bontószék és az ól között a hóból kikandikál a pálinkásüveg, meg ahogy a kicsöppent forralt bor vörös lyukakat olvaszt a gumicsizmáktól kásásodó, meg a pörzsöléstől kormosodó hóba, nos, akkor legfeljebb a mélabús emlékezés marad. Istenem, amikor még voltak évszakok is Magyarországon…

Miközben könyékig vérben igyekszünk úgy megfogni a stampós poharat, hogy ki ne csússzon a kezünkből, a másikban – a munka meg nem állhat – ott a csontozókés vagy a bárd, az esetleges szakadást ellenőrizendő felfújt bél vagy csak egy falatnyi omlékony fejhús. Mert azért disznót ölni kell, ölünk is, időjárástól függetlenül, mert enni kell, és hiszen vágják a sertést az olaszok is meg más melegövi népek, eltekintve a Mohamed meg a Mózes hitén lévőktől.

A legutóbbi két hétvégen magam is részt vettem disznóvágáson, az egyiken konkrét társtettesként, ez az én kis falumban zajlott, Kemenesalján (azóta megfüstölve a kolbász meg a disznósajt, a combok, csülkök a fokhagymás páclében hemperegnek, a hurkának már nyoma sincs, csak emléke), a másikon, amelynek helyszíne külvárosi kerületem művelődési háza és annak udvara volt, mint a helyi polgári egylet tagja lehettem jelen. Hogy cseppet sem városi emberhez illő rátartisággal és tudálékossággal gyúrjam és töltsem a véres hurkát vagy négy órán át, a derekamat kedvesen melegítette a nap, még a hó is csak azért hiányzott, mert ilyenkor „hónak lennie kell”. Tízéves ez a nem éppen gyökértelen helyi hagyomány (gyerekkoromban pár utcával arrébb még sokan hizlaltak malacot), az új polgári rend az, hogy veszünk egy-két disznót, hozzá még pár fejet és májat, feldolgozzuk, és másnap önköltségi áron mindent megeszünk. Orjaleves, hurka, kolbász. De ez még odébb van. Ahogy hűvösödik a szombat este, lassan minden elkészül és a helyére kerül, közben észrevétlenül megfő egy kondérnyi toros káposzta, hogy savanykásságával enyhítse a napközben hányaveti mértéktelenséggel magunkhoz vett pecsenyék, pörcök, sült májak előre látható következményeit. A konyhában eszegetünk, kényelmesen üldögélve, szinte oda se figyelve majszolgat ilyenkor az ember: el lehet képzelni, hogy ha százötven porciónyi leves fő, abban mennyi és milyen állagú húsos csontok várják, hogy a munkában és a sok beszédben megfáradtak a gondjaikba vegyék „őket” az alkonyatban. Közben újabb borok kerülnek elő, meg a bespájzolt jobb pálinkák, például aranyszínben tündöklő almaszesz aszaltgyümölcs-ágyról leöntve…
Nem is emlegetném föl ezeket a magánéleti eseményeket – a legtöbbeket idegesítik az efféle beszámolók vagy irigységből, hogy ők kimaradtak, vagy azokat, akik a húson legfeljebb a pulykamellfilét értik –, ha most vasárnap a templomban a tisztelendő úr nem annak elővezetésével kezdte volna a prédikációját, hogy tegnap ő is disznóölésen volt. Nem ment bele az események részletezésébe, csak egy korosabb presbiter atyánkfia megjegyzését kívánta elénk hozni. Aki valami olyasfélét mondott, hogy milyen ritka is mára, hogy jó emberek egy egész napon át beszélgethetnek, miközben dolgoznak. És ettől a mondattól minden elrendeződik és értelmet nyer.

Mert sok minden jó van egy-egy ilyen alkalomban, de a legjobb az, hogy a közösen és a magunk közösségének kedvére végzett munka – egyben – kialakít egy szép, csöndes beszédteret is. Ahol helyet talál magának minden békés mondat, ahol a kéz éppen úgy a másikéra van utalva, mint a kimondott szó. Ahol otthon van a tréfa, az emlékezés, a vicc, a mese, ahol mindenki tegezi a másikat, ahol a szó barátságot terem vagy erősít, és békít is, ha olyan a helyzet. És ez a derűs munka- és beszédtér egymáshoz hasonlítja – ha esetleg csak időlegesen is – a résztvevőket, valami olyasféle barátságba, ami oly nyilvánvaló, hogy szót sem érdemel…