Magyar Hírlap online

Dél-Korea és ’56

Az Új Látóhatár az ’56-os magyar emigráció legkiválóbb folyóirata volt. Czigány Lóránt, Kibédi Varga Áron, Sanders Iván, Hanák Tibor, Gosztonyi Péter, Határ Győző, Sárközi Mátyás, Gömöri György, az emigrációs irodalom legjobbjai publikáltak ott, honorárium nélkül. A lap negyven éven át, a magyarországi kommunista diktatúra kezdetétől annak megszűnéséig, 1989-ig jelent meg. A rendszerváltás küszöbén a kiadó, Molnár József és a szerkesztő Borbándi Gyula megszüntette az Új Látóhatárt, mert nem látták biztosítva a folyóirat szellemének és színvonalának csorbítatlanságát. Néha az az érzése az embernek, mintha tökéletes kommentárokat olvasna a résztvevő, a kortárs tollából olyan időkből, amikor mi itthon információ nélkül egy ideológiai ködben tévelyegtünk. Az Új Látóhatárban bukkantam rá Derecskey Károly úti beszámolójára Szöulról. Ő 1957 tavaszán járt Li Szin Man, „a jó diktátor” országában: leírásaiból érdemes közölni néhány részletet. (A szerző a külföldre menekült magyar diákok vezetőjeként járt Ázsia országaiban.)

„Az első koreai, akit a szöuli repülőtéren megpillantottam, hangos »szervusz«-szal köszöntött. Kim Észak-Koreából került Magyarországra a koreai háború idején. A forradalom alatt részt vett a harcokban, majd Ausztriába menekült, és onnét került Dél-Koreába. (…) »Mikor megyünk haza?« – kérdi tőlem csendesen. Először nem értem, mire céloz. Ez a koreai fiú otthonra, hazára talált Magyarországon, és éppen úgy emigráns lett, mint a kétszázezer magyar! Hazavágyik, mint én.” (A szentimentális vágy forrása, mint aztán kiderül, a Li Szin Man nyomozóitól való félelem.)

A hivatalos találkozón Kim fordította a protokollszöveget: „A magyar nép ázsiai eredetű, rokona a koreainak, és ez a két nép barátságának alapja”, s ők büszkék arra, hogy a kelet-közép-európai népek közül éppen a velük rokon magyarok lázadtak fel a kommunista uralom ellen. Megható képeket mutogattak: „Százezres tömeg Szöul főterén, magyar és koreai zászlókkal, függőleges szalagokra pingált jelszavakkal…” Egy ládából aláírásokkal teli kötegeket húztak elő: az aláírók önkéntesnek jelentkeztek, hogy részt vegyenek a magyar szabadságharcban. „Később az egyetem aulájában a magyar fiatalságról, diák­ságról beszélek, az elnyomás évei­ről, az ÁVO-terrorról, aztán az erjedés korszakáról, a Petőfi Kör vitáiról, az ifjúság követeléseiről. Mindenki izgatottan, kipirultan magyaráz. (…) Az államtitkár és a detektívek ordítanak, teljes erővel lökdösik a diákokat jobbra-balra.” A beszélgetés Li Szin Man elnöki rezidenciáján ijesztő s egyben komikus. A diktátor odaveti a távozóban lévő Rockefellernek, hogy „Az Urálban találkozunk!”, majd „nyomban kedvenc témájára tér: háború lesz. Ez elkerülhetetlen. A Nyugatnak most kell megtámadnia a kommunista országokat; addig, amíg nem késő. Ő ennek a gondolatnak egyre több hívet szerez Amerikában. (…) Hihetetlen, hogy Amerika mennyire be van hálózva kommunista ügynökökkel, akik már a pénzügyminisztériumban is benn ülnek (sic!)” – morogja. A repülőtéren Kim szabadkozik, hogy bár szívesen tanulna Amerikában, a címét nem tudja megadni. „Zavaros magyarázatokat talál ki. Nem értem. Búcsúzás. Kezet fogok a detektívekkel, akik végre mosolyognak. Kim szorongatja a kezemet, elborul a szeme.” A képlet (s az elborult szem) – amit a későbbi koreai diáklázadások aztán az egész világnak megmutattak – egyértelmű.

Bandaranaike ceyloni miniszterelnök nem volt olyan fellengzős, mint a koreai elnök. Csak cinikus. Derecskey kérdésére, hogy mi is volt a kádári magyar kormánydelegáció fogadásával, azt válaszolta: más az államérdek, s más, hogy mi a véleménye azokról a magyarokról. A gyarmati elnyomásra „már a szagáról is ráismerek!” – sóhajtott fel. De „ha a franciák holnap egy algíri küldöttséget küldenének ide, hogy a népük ellen viselt francia hadjárat helyességéről győzzenek meg, esetleg azokat is fogadnám…”

Ami meg Koreát illeti, a rokonság tisztázása helyett akkoriban a Magyar Tudományos Akadémia egy testes koreai–magyar szótárt adott ki…