Magyar Hírlap online

Közös igazságok kellenek!

A teljes nemzeti összefogás, az "egy a zászló, egy a tábor" gondolat akkor valósítható meg még jobban, ha megtaláljuk azokat az egyre mélyebb és mélyebb közös igazságokat, amelyek túlnyúlnak a részigazságokon, mintegy felülírva őket, s amelyekkel mindenki egyetért, világnézeti vagy politikai hovatartozástól függetlenül. Ennek csíráját lehetett észlelni az elmúlt két választáson (népszavazás, EP), de említhetnénk a pécsi polgármester-választást is. Még erősebb, magasabb rendű igazságot kell kommunikálni a hétköznapi békeszerző párbeszédekben, harag és gúny nélkül, tényszerűen, hogy egyre többen jöjjenek az egy zászló alá, a közös táborba.

Az egyik legmagasabb rendű igazság, amiben mindenki egyetérthet politikai hovatartozástól függetlenül, a természeti törvények tisztelete, benne az Élet tisztelete, amelyre Albert Schweitzer jelmondata épül. A hívő ember ezt így is értelmezi: "Lehet, hogy az Isten mindent megbocsát, de a természet soha, semmit. Isten az igazságosságát a természet törvényeibe rejtette el." (P. Varga László) Ennek a pontjai fontossági sorrendben a 4–10. parancsolatban vannak elrejtve. Sajnos keveset beszéltünk a két legfontosabbról, a Tiszteld szüleidet! (4.) és a Ne ölj! (5.) parancsáról. Lényegesen többet beszéltünk mostanában a Ne lopj! és a Ne hazudj! parancsolatról, amelyeknek megszegése a hét éve regnáló kormány napi gyakorlata lett. Ez mint közös igazság valóban elgondolkodtatta az eddig hiszékeny embereket – és szavaztak az egy zászlóra, egy táborra szép számban. De tovább kell lépni a közös, egyre nagyobb igazságok tényszerű feltárásában.

Hol éri a legnagyobb sérelem és megaláztatás a két legfontosabb parancsolatot (Tiszteld szüleidet! és Ne ölj!)? A közvéleményt felrázó gyilkosságok, a 2006-os őszi tüntetéseken a szemkilövések, a nyugdíjasok megveretése már ellenkezik igazságukkal, mindez azonban számában elenyésző ahhoz a sérelemhalmazhoz képest, amely a hazai egészségügyben éri a két legfőbb parancsolatot.

Naponta két-háromszáz alkalommal hangzik el az orvosok, nővérek szájából a kisírt szemű hozzátartozókkal szemtől szembe: "Megtettünk minden tőlünk telhetőt, de a légzés és keringés összeomlása miatt meghalt az idős édesanya (édesapa)." Nemrég az egyik fővárosi kórházban dolgozó kollégáim mondták elkeseredetten, hogy sorban fulladnak meg az idős betegek, vagy halnak bele a tüdőgyulladásba, mert nincs nővér és gyógytornász, aki a rendszeres légúttisztítást, légzőtornát elvégeztesse. Az eltávozottak mind élhetnének még. Ehelyett havonta százszámra találják holtan őket éjszaka és nappal a hazai kórházakban. Egy kis légzőtorna vagy egy kicsivel drágább antibiotikum segített volna rajtuk, ám ez sem állt rendelkezésre a megvonások miatt. Ugyanakkor az MSZP–SZDSZ politikusai minden eddigit felülmúló gazdagságban élnek, támogatva a milliárdosokat, akik meg őket támogatják, miután hatalomra segítették őket hazug médiájuk segítségével. Ők nem mondhatják el, hogy "mindent megtettünk, ami tőlünk tellett". Mert a nővérek, orvosok valóban mindent megtesznek, ami tőlük telik. Az egészségügyi humán erőforrás módszeres tönkretétele folyik a legdurvább módon 2006 ősze óta. Körülbelül hét-nyolcezer ápoló, továbbá szakdolgozók és orvosok ezrei hiányoznak a rendszerből. Egy három műszakban dolgozó ápolónő fizetése ma 80-90 ezer forint, ugyanennyi egy kezdő orvosé is. Képtelen megélni belőle egy kisgyermekes család, ahol a mama, mondjuk, gyesen van. Az egészségügyi dolgozók negyven százaléka depressziós, húsz százalékuk pedig sürgősen kezelendő depressziós. Hogyan sugározhatnának ezek a szerencsétlenek hitet, erőt az idősödő, megfáradt betegeknek? Az értelmetlen, idő előtti halál az indirekt népirtást szolgálja – és ez is hét éve tart Magyarországon. Az egészségügyi megszorítások kimerítik a passzív eutanázia fogalmát, szembemenve a Tiszteld szüleidet! örök érvényű parancsával.

De nézzük az élet elejét! Mert a legnagyobb dráma – naponta 135 – a magyar anyák méhében és a hazai egészségügy nőgyógyászati műtőiben zajlik. A magzatelhajtás nem szüntethető meg rendelettel, erőszakkal, szörnyű eredményeket hozna az abortusz feketepiaca. Ám támogatni sem kell, ahogyan azt a balliberális egészségügyi kormányzat teszi. Az is indirekt támogatás, hogy nem támogatják kellőképpen a felvilágosítást. Ez a másik legszörnyűbb mulasztása a mostani egészségügyi, kultúr- és oktatáspolitikánknak. Mindenütt hirdetni kellene, hogy az élet nem a születéssel, hanem a fogantatással kezdődik. Az élet tiszteletéről folytatható beszélgetések szerepe a legfontosabb. A kormány politikusait nem érdekli, mi zajlik körülöttük a valóságban. Nekünk harag, gúny, ítélet és indulat nélkül kell beszélnünk és beszélgetnünk az igazságokról, ez hozza majd el az emberek millióit az egy zászló alá, az egy magyar táborba. Onnan már csak egy lépés felismerni a legnagyobb közös igazságot, az evangéliumi üzenetet, a krisztusi szeretetet egymás iránt, amelyben véglegesen egyesülhet majd a nemzetünk.

---

(Eddig megjelent írások: Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13., Boros Imre, Nyomorunk gazdaságtana, június 15., Csóti György, Hídépítés, virtualizálás, június 22., Csendes Csaba, Ugyan mit akarhatunk?, június 23., Kiss Gy. Csaba, Romlandó cserép, június 27.)