Magyar Hírlap online

Ugyan mit akarhatunk?

Évek óta visszatérő hír a sajtóban, ha az Északi-sarkvidéken időnként leszakad egy jéghegy. Rögtön akad melléje élelmes vállalkozó is: hajója vontatókötelére fogja, aztán eladja ivóvíznek valamerre a világban. Magyarország 93 ezer négyzetkilométerén januártól decemberig évről évre annyi víz búvik be a föld alá, s bukik felszínre, amennyi évente egymilliárdnál több ember szomját képes oltani.

A 93 ezer négyzetkilométer 51 százaléka a 21. században is mezőgazdasági művelésre alkalmas. 47 430 négyzetkilométer, 4 millió 743 ezer hektár. Ebből 1 millió 500 ezer hektár jelenleg is a magyar állam tulajdonában van, fenntartva egy birtokrendezés lehetőségét.

Magyarország termőföldjein évente legalább 30 millió ember számára lehet egészséges, jóízű élelmiszert termelni. Génkezelés, földmérgezés nélkül!
Mindeközben Magyarország évről évre szegényebb, egyre nagyobb adósságban úszik, egyre több magyar ember éhezik, egyre kevesebb gyümölcsöt, húst, tejet képes megvásárolni, hazánk csökkenő népessége egyre betegebb, fiatalon hal meg.

Miért is?
Szétzilálva, megosztva, egymástól elvadítva sandít egymásra tízmillió ember, már ha ugyan egy pillantást vetni képes a másikra, és nem egész nap otthon tévézik. Mit is néz tulajdonképpen? Könnyebb elősorolni, hogy mit nem. A pénzes televíziók embereket befolyásolni képes része – amely profitjukat megduplázandó hetek óta az amúgy is lerabolt államkassza kulcsa után kuncsorog –, meg az úgynevezett bulvársajtó jelentékeny hányada azért működik gőzerővel, hogy valami ne legyen. Ne legyen emberi rend, anakronizmussá váljon az emberi becsület, eltűnjön az emberi szépség és jóság, vagy ha marad is belőle, hát ne ennek legyen kívánatos, követésre vonzó ereje.

Az ország úgynevezett vezetőinek jelentékeny részét nem érdeklik a magyar emberek. Nem is ismerik, igaz, érteni sem képesek őket, ha mégis, inkább félnek tőlük, mint vonzódnak irántuk. Fogalmuk sincsen róla, hogyan élnek az emberek, hiszen a gondolatától is irtóznak, hogy köztük, velük éljenek, tudomást szerezzenek róluk, megismerjék gondolataikat, szándékaikat, vágyaikat, álmaikat, terveiket, örömeiket, bánatukat. Példa erre a 2009. május előtti, de a május utáni miniszterelnök is. Utóbbi családja – mint azt ő maga nyilatkozta – a rendszerváltás évében sietve Nyugatra távozott. Magyarország rendszere, s ebből következően rendje, huncut, félvak, habozó. Mondhatnók inkább rendetlenségnek. Felelőse úgyszólván nincsen. Kedvezményezettje legfeljebb pár tízezer, kárvallottja csak azért nem tízmillió, mert az országban már nem élnek tízmillióan.

Ennek a tízmilliónál kevesebbnek kéne kenyeret meg hitet, kedvet adni. Hogyan? Magyarországnak olyan vezetőkre van szüksége, akik ismerik, értik, szeretik azt a népet, ahová ők is tartoznak. Döntéseiket a magyar emberek érdekei, az irántuk érzett irgalom kell, hogy irányítsák. Ami az országot hitben, kedvben, szellemben, anyagiakban gyarapítja, azok jó döntések, amelyek ez ellen irányulnak, azok rosszak.

Elemi katasztrófák, árvizek, földrengések után a romeltakarítókkal együtt mindig a kárfelmérők jönnek. Magyarország elmúlt hét-nyolc évét szintén az elemi katasztrófák közé sorolhatjuk. Romeltakarításra, kárfelmérésre van szükség: hányan maradtunk, mire vagyunk képesek, mit tudunk tenni. Minden kézre szükség van, ha valaki nem tudja, hogyan kell használnia, meg lehet, meg kell rá tanítani.

Még egy "jóléti rendszerváltást" fizikailag nem bír ki az ország. Egy újabb csalódás megroppantaná azt a vékonyka népi középosztályt is, amely fél évszázad pusztításai után is még mindig tartja magát. És amelynek hitére, munkabírására a romeltakarítás és kárfelmérés után még mindig számítani lehet. Szükség van rájuk!

A világnak pedig szüksége van ránk! Ha másért nem, az egymilliárdnál több szomjazó miatt, akinek vize Magyarország földje alatt bujkál. Meg azért a harmincmillió éhezőért, akinek kenyerét évről évre Magyarország földjei adhatnák. Úgy, hogy cserébe jusson mindnyájunknak is mindennapi. Biztonság is, életkedv is, kenyér is.