Magyar Hírlap online

Ciklusok hálójában

Ahogyan az várható volt, a globális válság újabb drámai fordulatai ráirányították a figyelmet azokra az elméletekre, amelyek az elmúlt évszázad során a nyugatias modernitás, vagyis a kapitalizmus ciklikus mozgásait próbálják leírni. Az ember ősi tapasztalata, hogy a világ ilyen ciklikus változásokra épül. A nappalok és éjszakák, illetve az évszakok változásától az élőlények szaporodási periódusain át a napi bioritmusig, minden szabályos ismétlődést mutat. A társadalmi-gazdasági élet történései valójában az ember létének újratermelési folyamatait jelentik, így nyilván ez a rendszer is olyan, javarészt még ma is csak nagyon részlegesen megértett összefüggésekre épül, amelyek mögött szintén ciklikus változások állnak.

A 19. század során nyilvánvalóvá vált, hogy az akkor már évszázadok óta formálódó kapitalizmus gazdaságszerveződési módja sem mentes a szakaszos ingadozásoktól. A korai klasszikus közgazdaságtan ugyan akárcsak mai liberális követői, fennen hirdette a piac abszolút önszabályozó mivoltát, és ítélte el éppen ezért az állami beavatkozás minden formáját, de ez az önszabályozás, ha van egyáltalán, egyre végzetesebben „rángat”, így hatalmas irodalma alakult ki az ezt magyarázni próbáló feltételezéseknek. Az egyik talán mindmáig legérdekesebb és egyben legvitatottabb cikluselmélet a Kondratyev-teória. A ciklus a nevét Nyikolaj Dmitrijevics Kondratyev (1892–1938) szovjet–orosz közgazdászról, az elmélet megalkotójáról kapta, aki a Szovjetunió első ötéves tervének kidolgozásában is részt vett, és ezzel kapcsolatos kutatásai alapján publikálta a Hosszú távú ciklusok a gazdaságban című tanulmányát. A kialakuló sztálini rendszer azonban legfőbb legitimációs bázisát látta veszélyeztetve az ilyen ciklikusságot feltételező elméletektől, így akárcsak annyi más nemzedéktársát, Kondratyevet is kivégezték 1938-ban. A „szocializmus” hamis önképe ugyanis a tudatosság, arányosság, tervszerűség dogmáira épült, és ebben az értelmezési keretben nyilvánvalóan nem volt helye a ciklikusságnak.
Az elmúlt évtizedek során azonban újra egyre nagyobb figyelem irányul Kondratyev cikluselméletére. Elképzelésének lényege az volt, hogy az időnként jelentkező nagyon súlyos és mély, az egész világot megrázó válságok akkor állnak elő, amikor az emberiség nagy technológiai átalakulások korszakát élik. Tehát valójában technoevolúciós megaciklusok megjelenésének vagyunk ilyenkor tanúi. Az első technoevolúciós korszak a 18. század végén indult, ez a gőzgép és a textilipari tömegtermelés kora, a második a vasútépítésé, a harmadik a vas- és acélipar fénykora, a negyedik az addigi szénre épülő technológiák után az olajé és a motorizációé. Ennek vet véget a hetvenes és nyolcvanas évek olajárrobbanása, amivel megkezdődik az újabb, immár ötödik ciklus, az informatika, elektronika, telekommunikáció és média forradalma. Az energiabázist pedig egyre inkább a földgáz és az atomenergia veszi át.

Ha hinni lehet Kondratyev elméletének, akkor feltehetőleg a mostani globális válság is egy újabb technoevolúciós hullám előhírnöke, csak éppen – ahogyan az előző ciklusok esetében is – az emberiség képtelen kilátni saját korszakának meghatározottságaiból, és még nem látjuk az új korszak létminőségét. Van azonban egy olyan fontos mozzanat, amelyre Kondratyev már nem térhetett ki, számunkra viszont ennek megértése a szó szoros értelmében lét és nem lét kérdése lehet. Egyre valószínűbb ugyanis, hogy az újabb és újabb technoevolúciós hullámok azért keletkeznek, mert az ember szembemegy a létezés alapvető összefüggéseivel. Ezért azt kellene végiggondolnunk: ha egy élőlény nem illeszkedik pontosan az őt körülvevő létbe, akkor menthetetlenül elpusztul. Az ember azonban azért válhatott globális csúcsragadozóvá, mert önmaga és a létezés törvényeit közvetítő külső természet közé technoevolúciós eszközöket képes illeszteni. Így aztán megteheti, és meg is teszi (!), hogy nem korrigál, hanem egy újabb technológiai innovációs hullám segítségével még mélyebben nyomul előre a végzetes zsákutcában. Új, intenzívebb energiafajtákra új, minden elképzelhetőnél nagyobb erejű technológiai rendszereket épít. De ezzel csak annyit tesz, hogy az évszázadok óta maga előtt mozgatott külső (natúra) és belső természeti (kultúra) csődtömegnek a zsákutcában való előretolásához egy még sokkal nagyobb teljesítményű buldózerbe ül át. És mindezt egyszerűen azért teszi, mert a rövid távú profitérdekek ezt diktálják.

A gigantikus méretű létpusztítás mindezt egyre vészjóslóbban deficitessé teszi. Ez azért fedhető el, mert e globális ámokfutás ökológiai, szociális és kulturális költségeit a világ alávetett többsége fizeti meg. A legutóbbi ciklus – az elektronika, informatika, telekommunikáció és média szupertechnológiáival – igazából már a valóság leváltására és mesterséges valóságok legyártására épül. Pontosan azért, hogy a „valóságos” valóság „lázadását” ezzel eleve lehetetlenné tegye. Mindennek azonban már az üzemeltetése is olyan roppant anyagi erőforrásokat igényel, amelyeket a globális birodalom csak olyan brutális eszközökkel tud megteremteni, amelyeket a pénzhatalmi rendszer éppen most próbál létrehozni. Az új technoevolúciós hullám költségei pedig a jelek szerint olyan gigantikusak, hogy már az új ciklus beindítása is egy lételméleti fekete lyukba látszik beszippantani az egész világot. Nem ártana tehát minél előbb megérteni e ciklusok legmélyebb természetét.