Magyar Hírlap online

Nyomorunk gazdaságtana

A rendszerváltás társadalmi hatékonyságáról már nem lehetnek illúzióink, s tudomásul kell venni, hogy húsz év alatt további évtizedekre puskáztuk el esélyeinket. 1990-ben hazánk az élen haladt a látványos demokratizálódásban és az arra épülő gyors piacgazdasági átalakulásban. Előnyünk 1990 és 1998 között vészesen megfogyatkozott, de 1998 és 2002 között ismét megcsillant a remény a pénzügyi integrációt is magába foglaló európai felzárkózásra. 2002 után viszont végleg bizonyossá vált, hogy a rendszerváltással létrehozott jogrend nem szolgáltat biztonságot a végrehajtó kormányzati hatalom múltat idéző visszaéléseivel szemben. A köztársasági elnök által visszaküldött törvényjavaslatokat változtatás nélkül azon melegében újraszavazta a hatalommal visszaélő parlamenti többség. Az Állami Számvevőszék vészjósló megállapításait megmosolyogták. Gyakran maradtak üresen alkotmánybírói helyek, mert a többség felrúgta az íratlan játékszabályokat. A rendszerváltó törvények meghozatalakor a demokratikus látszat mellett főként arra ügyeltek a konstruktőrök, hogy szabad útja legyen a kormányzati hatalommal való visszaélésnek. Gyenge vigasz, hogy a helyzetbe került, nem utódpárti potentátok esetleg maguknak akartak mozgásteret biztosítani a változások gyors levezényléséhez. A változásokhoz szükséges nagytakarítás elmaradt.

A futamot, amelyben 19 éve a siker reményével indultunk, elveszítettük. Vigaszágon is csak akkor indulhatunk, ha tabuk nélkül felvázoljuk lezüllesztésünk és megnyomorításunk közgazdaságtanát. A folyamat az adósságkönnyítések elutasításával kezdődött. A Lengyelországnak és más eladósodott országoknak tetemes adósságelengedést eredményező Brady-tervhez mi nem csatlakoztunk. Az IMF által kezdeményezett adósságkönnyítő csomagot a jegybank akkori vezetői botrányos körülmények között szabotálták el 1991 elején. Az eredmény: a máig szabadon szárnyaló infláció és az állandósuló magas kamatok.

Az 1989-ben megváltónak feltüntetett liberális ötlet az ország sokkterápián keresztül történő csődbevitelére 1990-ben még nem sikerült, így az arra épülő államadósság-részvény csere sem. Az államcsődre és az ország végleges felszámolására egészen 2008-ig várniuk kellett az ábrándos liberálisoknak. Azt azonban már sikerült néhány morzsa ígéretével az új kormányon átvinni: kulcságazatokat piaci megmérettetés nélkül külföldieknek adtak el. Ennek sikerét szolgálta, hogy a magas kamatokkal a vagyonszerzésből a hazai tulajdonosi osztályt is kiszorították. Hazánk integrációérett gazdasága (export ipar, kereskedelmi hálózat, pénzügyi szektor) alig néhány milliárd dollárért került külföldi kézbe.

Gyorsan felfedezték a gonosztevők, hogy az alkotmány az állam működését megalapozó költségvetést egyáltalán nem védi. Mindennapi gyakorlattá vált az államadósság terhére való költségvetésen kívüli költekezés. Így konszolidálták a kereskedelmi bankrendszert is. A több milliárd dollárt felemésztő bankkonszolidáció után fillérekért kínálták eladásra kiválasztottaknak a teljes magyar kereskedelmi bankrendszert. Külföldi tulajdonú bankok sokkal előbb kaptak teljes körű banklicenceket, mint a hazai tulajdonúak. Olyan törvényt alkottak, amely a jegybankot nem zárta ki a kereskedelmi banki tevékenységből. Annak ellenére, hogy a parlament elfogadta a a piacgazdaságokban szokásos számviteli törvényt, a jegybankban még több mint öt évig nem annak megfelelően könyveltek, és ellepleztek mintegy 2000 milliárd forint veszteséget. Ezt kétharmados parlamenti többség birtokában 1997-ben a törvény erejével számolatlanul zúdították az állam nyakába. A jegybank és a kereskedelmi bankok egy része tőke- és perszonális összefonódásban álltak egymással. Az érintett kereskedelmi bankok gazdagodtak az adófizetők kárára. Az ordító összeférhetetlenség senkinek nem tűnt fel, azt törvények nem tiltották.

Annak ellenére, hogy a munka termelékenysége robbanásszerűen nőtt, és mára eléri az EU átlagának 65-70 százalékát, a munkabérek megragadtak a rendszerváltozás előtti, 25-30 százalékos szinten. Ma egymillióval kevesebb munkavállaló állít elő 40 százalékkal nagyobb értéket, mint 1990-ben.

A rendszerváltozásnak a tíz jövedelemtized közül csak kettő lett nyertese – a többi viszont a vesztese. Három jövedelemtized (mintegy hárommillió ember) nyomorban él. A gyorsan szaporodó roma kisebbség kilátástalan helyzetbe került. Valóságos és akár a régióban versenyképes tulajdonosi osztály nem alakult ki. Nincs olyan magyar többségi tulajdonú cég, amely külföldön terjeszkedne. A gazdaság eróziója lassan maga alá temeti az államot is. Korábban működő rendszerek tűnnek el az egészségügyből, az oktatásból és a rendvédelemből. Mára az állam szerepe arra korlátozódik, hogy adókat szedjen be a növekvő államadósság terheinek elviselésére.

A lakosság lélekszámának fogyását a rendszerváltás tovább gyorsította. Hazánk lakói rövidebb élettel számolhatnak, mint a régió más országainak polgárai. A dühöngő gazdasági válság minden más országnál vészterhesebb állapotban talált minket, az államnak nincs ereje a gazdaság talpra állításához. Végső megoldásként az állam elkezdte a ráterpeszkedést polgárai személyes vagyonára is. Akinek mindez nem tetszik, annak fel is út, le is út.

A lezüllesztés közgazdaságtana helyett meg kellene alkotni a felemelkedés közgazdaságtanát. Ez a feladat csak a tabuk kiiktatásával, teljes őszinteséggel végezhető el. Az a kezdet, hogy a csődhelyzet részleteit és az okozókat megjelöljük. Másként minden jó szándékú kezdeményezés csak újabb kudarcot okozhat.

---

(Eddig megjelent írások: Stefka István, A magyar szép, MH, 2009. május 16., Olvasóink reflexiói, május 22., Gereben Ágnes, Több mint veszélyes, május 23., Vámos György, A múlt jelene, május 25., Fricz Tamás, A teljes újjáépítés, május 29., Pősze Lajos, A legszebb a magyar!, május 30., Bíró Zoltán, Közízlés és megmaradás, június 2., Alexa Károly, 1956, újrajátszva, június 6., Jobbágyi Gábor, Keresztény rabszolgák, június 10., Pákh Imre, Demokrácia – rabokrácia, június 13.)