Magyar Hírlap online

Besenyő Antheusz

Csoóri Sándor 80 éves

Ki szokta, tudja, akarja, szeretné Petőfi Sándort magázni? Nemigen lehet – például Babits tanár urat illetően egészen más a helyzet –, mert Petőfi túl közel férkőzött a szívhez, a szellemhez, és nem csak fiatal kora miatt. Olykor egy huszonhat éves ember is lehet túl idős a szabadsághoz, vagy éppen túl üde, tehát romlatlan. Jelenléte halála után is evidens, és nem kell hozzá múmiapólya. És van egy másik Sándor, Bátyánk, a Csoóri, de nem tolul szánkra a jogosan kijáró tisztes megszólítás, mert elvesz valami elementárisat, ahelyett hogy hozzáadna, s aki, bár februári születésű, mégis valamiképpen márciusi ifjú, hivatásos szabadságharcos. Pontosabban, mint egyik nagy elődje, maga is „ifjú szívekben” él, úgy közvetlen, hogy felérni lábujjhegyre kell állani, de aztán lovagi szemérmetességgel nem árt fél térdre ereszkedni.

Krúdy szerint egy férfi hetven éven felül is az, és nem is akármilyen, Csoóri nyolcvan. E pillanatban csak egy tolakszik elébe, igaz, ez esemény, Trianon, amely durván kilencven. Utóbbi, bizonyos vonatkozásokban, sajnos, örökifjú. Mint, ahogyan említettem, Sándor is – nyilván az Isten még számos feladattal bízta meg –, akit ilyen alkalomkor nem könnyű méltatni. Egyrészt, mert állapotaink következményeként bravúrnak minősíthető, ha valaki Magyarországon ezt a dinamikus középkort megéri, nem roskad össze, energiadús. Meg- és túlélője marad egy hosszú évtizedekre visszatekintő, ma is folytatólagos, néphalált célként kitűző, nemzetellenes stratégia bukásának. Részben elégtétel, hogy törekvései, bölcseményei, egyszóval igazságai nem posztumusz igazolódnak, hanem a könyörtelen jelen időben. Gondolom, elviselni ezt sem lehet könnyű, de mégis győzelem.

„…már ha van…” – József Attila.

Olykor van. Igaz, nem szoktunk hozzá! S ha végre, végül valaki, mert nem adta föl, nyer a mi nevünkben is, amely azért egy kis történelemdarab, legyen merszünk dicsérni is, merthogy Antonius ellenében, mi éltetni jöttünk. Eszembe jut egy szellemes anekdota – Tóth Bálint költő bátyámtól hallottam, tavaly decemberben volt nyolcvanéves, anno dacumál a bencéseknél végzett, Rákosiék alatt hat évet ült, még ’56 után is pár hónapot –, valamelyik pápáról, aki tán a kilencvenedik évét ünnepelte. Köszöntője egy türelmetlen, hataloméhes bíboros, amikor a legfőbb földi Atyát laudálta, felsorolta érdemeit, minden tekintetben úgy tűnt, mintha temetői búcsúztatót tartana. Életveszélyes köszöntő. Akkor ez a pápa odafordult hozzá, és elegánsan csak annyit mondott: köszönöm, édes fiam, de talán nem kéne a gondviselést ennyire sürgetni…

A Csoóri nyolcvan évét másként, noha mégis ugyanúgy, feszíti szét az idő. Kamaszként katartikusan éli meg szülőfaluja, Zámoly – csak tudnám, miért „ugrik be” erre az „imazsámoly” – sorsát. A harcokban talán tizenhétszer cserél gazdát a honvédő erők és az oroszok között, ez a málha is túlsúlyos egy ébredő szellemű ifjúnak. Végül is két nagyhatalmi malomkő közt találja magát egy ősmagyar. Mindez természetesen elviselhetetlenül nehéz, noha kincsesláda is, bár a benne lévő értékeknek „vér az ára”. Amit Sándor azóta is fizet. Ettől a Hitele. És nem fárad. Noha az írónak a fáradtság néha jó tanácsadó. Gondoljunk Hemingway-re, az írópultjára: ceruzával írt, állva, hogy ne legyen bőbeszédű. Ilyen esetben a zsenialitás kényszer, mint ahogyan az Ady-féle muszáj-Herkules is. Magyarán, itt nálunk nem lehet lankadni, viszont szabad, sőt kötelező olyan rétet – mindig a más pázsitja zöldebb – teremteni, amelynek füvére rátaposni szabad. Sándor soha nem szerette az emberi szabadságot beszűkítő tabukat, buta tiltásokat. Már csak azért sem, mert őt magát is nemegyszer betiltották, és még a „tűrt” kategóriába sem volt könnyű visszakapaszkodnia. Visszavágásai, ellentámadásai nem egészen indulatokon alapultak, hanem túl a megélt igazságokon, észérvek elegáns felmutatásával, a türelem érzékeltetésével, jelezvén, azért mi vagyunk itthon. Újat hozott, megőrizve a nagy elődök hagyomá­nyait, az értelmiségi stratégiában. Nem önfeladón kompromisszumos alkat, bizonyos szinten a kommunista „mágust”, Appel–Aczélt is új gondolkodásra késztette, kényszerítette. Sándornak más az „agymenete”, a srófja, új gondolkodási, megközelítési pályára állítaná a politikát, s ebben mélységesen igaza van, mert manapság a politika műfaja különösen sekélyes. Hiszi, a művészeti, ezen belül az irodalmi kérdésfelvetések, ideák hatékony megtestesülése elkelne a politikában; nyolcszáz év tanúsága bizonyítja, igenis volt, volna megfelelő rangú és hasznosságú képviselete életben maradásunk ügyének.

Miután génjeiben van, nemcsak a magyarság, hanem az egész emberiség sorsáért érzett felelősség is, nyelveken túli – Bábel előtti? – át- és meglátó képesség, születetten européer. Számára nem tudtak „bebádogozni minden ablakot”. Sőt ősjogon, mások művelte kultúrák után is érdeklődött, mert tényleg tanulni akart, ám eme kultúra hitt vagy vélt hordozói lelökték magukról, hátba szúrták, ez a magyar tanulási vágy megrendítette őket, olyannyira, hogy vállalták, kiirtják ezt a gondolkodó emberfőt a szellemi életből, népe köréből. Nem sikerült, ellenben bekövetkezett az a magyar pornográfia, amikor is, akik ledöfték hátulról, most kezdik szeretni elölről. Nem tudni, melyik a végzetesebb.

Csoóri, akinek az apollinaire-i fejpánt s a Dózsa-korona egyként dukál, a jelenség és lényeg együttesének megjelenítője. Munkásságából üzenethordozóként átáramlik a napi hitet átható erő, amelyről egy televí­ziós interjúban szólt. Elmesélte: télen, a vásárra hajtott marhák elé a falubeli férfiak, hogy az állatok el ne csússzanak, lábukat ne törjék, a jeges hóra kabátot terítettek. Számomra ér ez annyit, mint Szent Márton köpönyege. Tán többet is.

Egy bizonyos, aki Csoórit hallgatásra ítélné, az Magyarországot némítaná meg! Néma gyereknek pedig valóban az anyja sem érti a szavát. Többek közt ezért is veszélyes a szlovák nyelvtörvény.

Megjegyzem, az egykoron velünk sorsközösségben élő népek anyanyelvű könyveit éppen mi nyomtattuk ki rendszeresen az ezerhétszázas évek második felétől. Ki mondhatja el ezt magáról Közép-Európában? Mint ahogy, még elébb, az ezerötszázas évek közepétől a Magna Carta után, Tordán, a vallásszabadság kihirdetését.

Csoóri Sándor, a szűken értelmezett „néptől” eljutott a nemzetig. Ha akarom, az Értől az óceánig. (S még azon is túl.) Tárgyilagosan is megfogalmazva, elenyésző azon költők száma, akik ennyit tettek volna politikai értelemben a magyarságért, beleértve a körbe például Adyt vagy akár Illyést, merthogy Sándor, meglehet, olykor nem reggelizett és nem ebédelt a kastélyban, és nem vacsorázott Hatvanyval. E sok-sok nemből származik igenjeinek ereje.