Magyar Hírlap online

Bármi áron

György Attila
író, Csíkszereda

Van egy emberfajta – ciklikusan, időnként magam is hajlamos vagyok ilyen lenni –, akinek már tényleg semmi nem jó.

Ahogyan idéztem már egyszer: „oly sokáig voltunk lenn, / hogy nem is tudjuk, milyen fenn”. Nehéz eltekinteni a klasszikus anekdotától, ugye, amikor a pesszimista és az optimista gyereknek is egy nagy adag lószart hoz a Mikulás, de a pesszimista szerint ez csak az előétel, míg az optimista úgy gondolja, kapott egy lovat, csak valamerre elkóborolt…

Most éppen a magyar állampolgársággal van ez megint így – tudatosan nem kettős állampolgárságot írok, nem ugyanaz! –, hogy hiába, hogy ott van immár tálcán, előttünk, csak a kezünket kell nyújtani majd érte: nem, van egy réteg, amelynek ez csupán a mindenkori borzalmak megtévesztő előjátéka. Ha ezelőtt négy évvel valaki csak fölvetette az elszakított magyarság alanyi jogú állampolgárságát, az a nemzeti oldalon hős volt. Joggal. Ma, amikor ez valósággá válik, és meglesz: Likud-párti trójai faló, szemkiszúrás, Szodoma és Gomora – ugyanezen emberek szerint. Akik úgy vélik, hogy az a határon túli magyar, aki olyan, mint ők, aki életében maximum egyszer járt a határon túl, és könyvet is csak olyat olvasott, amelyet lehetőleg vitézi előnévvel írt valaki. (Mielőtt megköveznének: büszke vagyok rá, hogy nagyapám vitéz Antal György volt még…)

Nekem is megvan a magam baja a Fidesszel, szó se róla: nagyrészt emberi bajok ezek, ősrégi mondás, hogy „két dolog van a világon / ami mindig biztos / lapjára es’ a tehénszar / s a politika piszkos”. Ez tény. De nemzeti ügyekről szólva, minden fenntartásom ellenére nem tudom el­felejteni, mit jelentett, mekkora hatása volt anno az egyébként pótcselekvésszerű státustörvénynek. Ezért például utólag is készséggel kinyalom minden illetékes fenekét. Pedig ki sem váltottam a saját státusigazol­ványomat. Nem, erre nem nekem, hanem azoknak a százezreknek volt szükségük, akiknek akár a másodrangú magyarság is többet jelentett, mint az első osztályú román, tót vagy ukrán. Azoknak, akiknek az elvieken kívül is fontosabb volt a magyar állam ok­tatási támogatása, mint a pünkösdi turista vállveregetése: és ismét csak joggal. És kevesen emlékeznek rá, mekkora elégtétel volt, amikor ezt a sokat szidott státustörvényt egy falatban nyomta le Orbán Viktor az akkori román és szlovák kormány torkán úgy, hogy ők még meg is köszönték ezt. Talán – mostanig! – az utolsó büszkeséget adó gesztus volt. Így is lehet.

És most itt van az áhított, kért, követelt non plus ultra, a szavazati joggal is jár(hat)ó magyar állampolgárság. A szerbek már közölték, részükről a fáklyásmenet. A románoknak megvan a maguk baja, éppen éhséglázadás előtt áll az ország, kisebb bajuk is nagyobb ennél. A tót szálkáról kiderült, elroppantható fogpiszkáló: a szlovák külügyminiszter máris bejelentette, tárgyalnának róla. Persze tárgyalásról szó sincs, legfennebb felvilágosítás lehet, mint nagyon helyesen mondta Semjén, a konzultáció egy másik kormány és másik világ önfeladási szinonimája volt.

Ilyen egyszerű: önbizalom kell, határozottság, céltudatosság. Ebből értenek az utódállamok. Nemcsak beszélni róla kocsmában, internetes kommentekben: hanem megtenni. A többit lehet ragozni, rágódni rajta, összeesküvés-elméleteket keresni: az eredmény számít. És ha az én nemzeti érdekeim százszázalékosan megvalósulnak egyszer: ehhez még az ördög is jó szövetséges lenne. Legfennebb belőle is magyar lesz…