Magyar Hírlap online

Az utolsó hetek

A múlt hétfőn fellélegeztünk: utoljára ült össze a „régi” Országgyűlés. Jó, hogy eljött ez a nap is. Elég volt, túlságosan sok is volt a szociálliberális parlamenti többség és társadalmi kisebbség demokráciának álcázott diktatúrájából. Elgondolkodtató, hogy a következő választások előtti utolsó hetekben még ez az Országgyűlés, a régi többségével hozhat döntéseket, amelyek a következő Országgyűlés választott képviselőire és kormányára rónak kötelezettségeket és politikai felelősséget, voltaképpen minden társadalmi felhatalmazás és támogatás nélkül. Elgondolkodtató ebben mindenekelőtt az, hogy miért nem szabályozza törvény vagy más jogszabály, hogy a választásokat megelőző néhány hónapban a hatalmon lévő kormány és parlamentje már csak törvényhozó és intézkedési lehetőségeiben korlátozva működjön annak érdekében, hogy ne teremthessen az utolsó pillanatokban még kész helyzeteket a következő ciklus kormányzatának és Országgyűlésének. Ilyen korlátozás alá kellene vonni például a nemzeti vagyon privatizálását, állami intézmények tisztségviselőinek több évre szóló, határozott idejű kinevezését. Törvényalkotást vagy törvénymódosítást pedig csak olyan esetben lehessen kezdeményezni, ha az valóban halaszthatatlan, és csak konszenzussal, az ellenzék előzetes egyetértésével.

Amint azt várni lehetett, a szociál­liberális kormányzat és pártjaik a választás előtti utolsó hetekben még kísérleteket tettek és tesznek a nemzeti érdekeket semmibe vevő privatizációra, sorra igyekeznek évekre jó pozícióba betonozni kádereiket, akiket majd hurcolhat magával az új kormányzat, vagy ha meg akar szabadulni tőlük, fizetheti közpénzből a végkielégítéseiket garmadával. Az utolsó parlamenti napra tervezték például az Országos Rádió- és Televízió Testület új vezetőjének jóváhagyását, ezt azonban végül is levették a napirendről a hétfői bejelentéssel. Tudjuk, hogy többéves, több évtizedes nemzetközi kötelezettségeket is vállalt a magyar állam, a magyar költségvetés, persze a következő kormányok terhére: igaz, kényszerhelyzetben, elkerülendő az államcsődöt, amelyet jórészt a saját gazdaságpolitikája idézett volna elő, ha fel nem vesz újabb kölcsönöket, azok hatalmas kamatterheit is vállalva az elkövetkező évekre, az egész magyar társadalom kontójára.

Az utolsó parlamenti ülésnapon a szociálliberális kormányzat még áterőltetett az Országgyűlésen egy törvénymódosítást is, amelynek alapján büntethető lett az úgynevezett „holokauszttagadás”. Ugyan miért kellett ezt még az utolsó pillanatban megtenniük? Nyilvánvalóan azért, mert tudták, hogy a következő választás parlamentjében ilyen értelmetlen és más tragikus történelmi eseményekkel szemben méltánytalan törvénymódosítást nem lehet keresztülvinni, s talán nem is lenne, aki előterjessze. A holokauszt tagadásának a büntethetősége először is értelmetlen azért, mert nincs épelméjű ember Magyarországon, aki nyilvánvaló történelmi tényeket tagadna, így a zsidókkal szemben a második világháború idején elkövetett bűnöket sem. Elmebetegekkel pedig az állam nem szokott vitatkozni, de még az állam polgára sem. Ez a törvénymódosítás legfeljebb arra jó, hogy korlátozza a nyilvános gondolkodást, esetleg az épelméjűeknek is, mert tabuvá avatja egy történelmi kérdés további vizsgálatát és elemzését, esetleg újabb tények és összefüggések feltárását. Vagy talán egyszerűen csak arra jó, hogy bizonyos körök ennek révén is tovább tematizálhassák kedvük és érdekeik szerint a közéletet.

Egyúttal méltánytalan is a holo­kauszt tagadásának törvényi szank­cio­nálása mások más okból elszenvedett megaláztatásaival, halálával, meghurcoltatásával szemben – így elsősorban a kommunizmus tömeges áldozataival szemben –, amit ezek szerint szabadon lehet tagadni. A sokat emlegetett „kettős mérce” törvényesítéséről van szó ebben az esetben. Arról tehát, hogy a zsidóság – legalábbis hangos és hangadó része – világháborús szenvedések után sok évtizeddel még mindig kivételezett helyzetben van mindenki mással szemben, történelmi sérelmei minden más nép sérelmeinél fontosabbak, és aki egyenlő elbírálást akar, az már eleve antiszemita. Így azonban nem lehet az esetleg lappangó antiszemitizmust oszlatni, de lehet keltegetni olyan körökben is, ahol eddig ilyesféle indulatok fel sem merültek, és lehet ezáltal ártani azoknak a tisztességes és a közéletben többnyire hallgatag zsidó származású embereknek, akik magyar hazájukban, a magyarok közösségébe ágyazódva, és nem fölé kerekedve szeretnének mindenféle félelmek nélkül – és maguk sem félelmet keltve – élni. Ez a törvénymódosítás méltó záró szólama ennek az Országgyűlésnek, és ennek a kisebbségből uralkodó szociálliberális hálózatnak, amelynek történelmi szerepe van abban, hogy a magyar szellemi élet kiegyensúlyozatlan, a társadalom zavarodott, a magyarság nemzeti mivoltában, önazonossága tudatában elbizonytalanodott.