Magyar Hírlap online

Az antiszemitizmus nem csupán válasz

Magam is elláttam szignómmal a Bayer Zsolt cikke (A medence és környéke, Magyar Hírlap, március 18.) ellen tiltakozó memorandumot (Népszava, március 26.), hát érdeklődéssel olvastam Széles Gábor válaszát. (MTI-OS, március 27.) Ebben a laptulajdonos vitára szólította fel valamennyi érintettet, egyúttal bejelentette, hogy a vitát a maga részéről máris lezártnak tekinti. Érdekes, bár nem ismeretlen álláspont.

Különösen azért, mert a vitaindító Bayer-cikk azzal végződik, hogy a medence szélén rohangáló, fürdővízbe piszkító indok-zsidókkal a szerző szerint nem is szabad az igaz magyaroknak foglalkozniuk, mert biztosan "el fognak fáradni". Ezt viszont csak önnön megnyugtatására sulykolhatta, hiszen amint hírét vette az írásán felháborodók akciójának, rezignált legyintés helyett újabb publicisztikát kanyarított a Magyar Hírlap egykor szebb napokat látott véleményrovatába (Még egyszer a medencéről, március 25.), sőt álláspontját a Fidesz-születésnap apropóján a szélesebb nyilvánosság előtt újra kifejtette. Jobboldali körökből egyesek vehemensen védelmükbe vették Bayert, a kigúnyolt aláírásgyűjtők akcióját nagyon is súlyosnak gondolva. (Csak Bíró Zoltán és György Attila írására célzok, Magyar Hírlap, március 29.)

Elfogadom Széles Gábor felkérését: megpróbálom csokorba szedni az ő, illetve az általa védett Bayer Zsolt fontosabb érveit, és vitatkozni, a túloldalról való ordibálás helyett. A legfontosabbra már többen rámutattak, nevezetesen arra, hogy Bayer önmagát minősítette antiszemitának, sőt identitásválasztását meg is indokolta. (Saját nyilatkozatunk aláírói mellett fontos a 2001-gyel ellentétben az idén már a "focihoz" is értő Dávid Ibolya véleménye.) És Bayernek igaza van: ő nemcsak hőzöng antiszemitizmusával, hanem valóban az is, amit a csűrés-csavarás-magyarázgatás helyett leginkább saját primitív példaválasztásával igazol. Medencébe piszkító és dilettánsan viselkedő embert már valamennyien láthattunk, ezért az egyedi esetért senki sem ragadna tollat, vagy venné komolyan a jelenetet. Bayer szemében azonban a gusztustalan figura jelkép, a magyarság életébe rondító "zsidóság" jelképe.

Bayer választott identitását az idézőjeles beszédmód is indokolja, hiszen – mint mondja – neki a magyarságot fertőző "zsidó" nem etnikai vagy felekezeti hovatartozást jelöl, hanem egy velejéig gonosz mentalitást, melynek képviselői ráadásul összeesküvés jellegű csoportosulásban tartják egymásnak a hátukat, és indítanak újabb támadásokat hazánk ellen. Erre a válasz – csodálkozó hümmentésen kívül – egy logikus kérdés: miért épp a "zsidó"-ban jelölik meg a ránk támadó ellenséget, ha egyszer állandóan azt hangoztatják, hogy nem ellenségei a zsidóságnak? Választhatnának más címkét is, de valahogy mégis mindig ide lyukadnak ki, és megmagyarázzák, hogy antiszemitizmusuk nem zsidóellenes támadás, hanem csupán védekezés, a magyarság (illetve korábban: a kereszténység) önvédelmi reakciójának kifejezése, már-már véletlen, hogy erre pont az "antiszemita" jelzőt találják mindig a legmegfelelőbbnek.

Számukra a "zsidó" valóban gyűjtőfogalom. Bayer elhíresült öndefiníciójának ("ők a mi indok-zsidóink, értsd: a puszta létük indokolja az antiszemitizmust") rendszerint utolsó tagmondatára figyeltek fel a kommentátorok, vegyük észre az általa meghonosított kifejezést, az "indok-zsidót" is. A modernizálódó világban minden kirekesztő megtalálta a maga indok-kisebbségét, a kommunisták az indok-tőkéseket, egyes szomszédos nacionalizmusok az indok-magyarjaikat stb. stb. Bayer (magyar jobboldali-konzervatívként) nem véletlenül bökött éppen a zsidóságra.

Ily módon nemcsak gondolatmenetének elemei felháborítók és hamisak, hanem az egésznek az alapvetése is hibás: indok jelzővel ellátott kisebbséggel szemben határozza meg önmagát, kiragadott példákra épített ellenségképet formál először, hogy önnön politikai nézeteit formába önthesse.

Azután pedig a "megtámadott", sőt az "üldözött" pozíciójába vágja magát, amikor még semmi sem történt, és vélt mártíromságban gyökerező magatartását egyáltalán nem befolyásolja, hogy ezt mekkora többségi vagy mekkora kisebbségi, kormányzati vagy ellenzéki pozícióban teszi. Bayer igyekezett megelőző csapást mérni az aláírásgyűjtésre, ebben a cikkében "hadjáratról" fantáziál, sőt metaforának szánt képzavarral azt is írja, hogy "összeült a »kivégzőosztag«, hogy eldöntse sorsomat". (A kivégzőosztagok nem összeülni és dönteni, hanem végrehajtani szoktak.) Egy főmunkatárs publicisztikájának széles körű vitatása és kritikája nem "hadjárat", vagy ha már akként interpretálja, az ő cikke legalábbis "hadüzenet"-nek fogható fel. Tehát nem "boszorkányt üldözünk", hanem egy alapjaiban hamis és veszélyes ideológia térnyerése ellen tiltakozunk, méghozzá demokratikus eszközökkel.

A Bayer által felhozott indok-szerzők (Spiró György, Kornis Mihály) pedig megvédik saját véleményüket, ha akarják, ennek alapján "mi"-re és "ők"-re bontani a hazai szellemi és közéletet szánalmas mellébeszélés, illetve annál több: az ellenoldal önkényes kijelölésének ideológiai kísérlete.

Rövidre fogva a lényeget, a fentieken túl, a legfőbb pontok, amelyeket Széles és Bayer írásaiban vitatok, az alábbiak:

1. Azt állítják, az antiszemitizmus csupán válasz. (Nem az! Bayer bizonyítja, hogy így gondolkodott a "kérdés" előtt is.) Sőt azt is, hogy Bayer megszólalása csak reakció volt Ungváry Rudolf interjújára. Utóbbi bármekkorát is tévedett, ha tévedett, nem lehet apropó a "medencés" cikkre és az antiszemitizmus jogosságának kinyilatkoztatására, különösen abban a közegben, ahol a konzervatív politikai oldalnak állandó feladata (kellene hogy legyen) a szélsőjobboldaltól való megkülönböztethetőségének világossá tétele.

2. Szó sincs az egész jobboldal vagy a magyarság lefasisztázásáról, ami hasonló vitákban gyakran elhangzik ellenérvként. (Ennek hangoztatása egyébként szintén a megelőző, a tényleges vitapontokat elhomályosítani akaró attitűd, alkalmas az előbbiek helyett a sértett önérzet előtérbe helyezésére.) Ilyet tudtommal komolyan senki nem gondolt vagy mondott. Bayer Zsolt vagy bármelyik fideszes politikus viszont nem azonos a magyarsággal, nézeteik kritizálása nem magyarellenesség. Szóvá teszem viszont, ha összecsúszik a jobboldal saját radikálisaival, részben a történelmi példák, részben az aktuális veszélyek miatt.

3. Bayer több alkalommal hivatkozott magyar és külföldi klasszikus irodalmárokra mint előképeire. Ez persze önmagában is kifogásolható, talán maga sem gondolja komolyan, hogy írói munkássága beleillik a Karinthy Ferenc, Illyés Gyula, Németh László nevével fémjelzett vonulatba. De egyébként is, ez csak Bayer újabb kérdésmegkerülése, magyarázkodása, saját 2008-as antiszemitizmusát nem menti semmilyen klasszikustól vett vagy sarkított idézet.

4. A szélsőséges kijelentésekkel szembeni tiltakozás és aláírásgyűjtés nem rossz reflex, hanem a demokratikus közéletben – nyilván nem elvtelenül – alkalmazható eszköz. Magam is sajnálom, hogy ilyen gyakran kellett hozzányúlni. Ráadásul Bayer maga hozza fel (önmagának ellentmondva) a népszavazás példáját – bizony ehhez is aláírásokat kellett gyűjteni… Az pedig, hogy a cikke ellen tiltakozók száma vagy súlya sok vagy kevés, nem nekem kell megítélni. Annak jelzésére bizonyosan szolgál, hogy a hasonló kijelentésekkel szemben van markáns ellenvélemény, és ez a legfontosabb.

5. Szintén kedvelt jobboldali fordulat, hogy a hasonló akciók "figyelemelterelést" szolgálnak népszavazásról, kormányzati teljesítményről, pártelnök-választási botrányról, mikor miről. Nos, nem. Az utóbbiakról is lehet és kell beszélni, viszont a jobboldal is – felsőbbrendű lesajnálás helyett – komolyan vehetné saját botrányát.

Bayer Zsoltnak a Magyar Hírlapban megjelent cikke körül (kicsit hasonlatosan Csurka István 1992-es "néhány gondolatához") ugyanis az alakult ki.

Vitathatatlanul.