Magyar Hírlap online

Az állam a legrosszabb?

A rendszerváltás egyik leggyakrabban ismételgetett szlogenje: „Az állam a legrosszabb tulajdonos.” Ennek egy SZDSZ nevű képződmény volt az oka. Pártnak nem nevezhető, mert a párt a latin rész jelentésű szóból ered: az adott politikai rendszer része. Az SZDSZ nem a magyar politikai rendszer része volt, hanem a minket függésben tartó birodalom rezidentúráját testesítette meg. Feladata az volt, hogy bevigye a köztudatba azt a pusztító ideológiát, ami a kifosztottakkal elhiteti: ez szabadságuk és jólétük kiteljesedése. Profi munkát végeztek, a nép elhülyítve, az ország kifosztva, a globális függés teljes, bravó! Hogy közben hol volt az az értelmiségi elit, amelynek az lett volna a feladata, hogy ezt megakadályozza, azt még tisztázni kell. Miután az SZDSZ teljesítette feladatát, a birodalom kivonta a forgalomból. A stratégia most már önjáró, a sok-sok mikro-SZDSZ beépült valamennyi társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális konstrukcióba, az egész közgondolkodásba, így a képződmény további fizikai léte már csak provokálná a jámbor bennszülötteket.

E lepusztítás döntő pontja az állam szerepének értékelése volt. A birodalom joggal tartott attól, hogy ha az önrendelkezésüket visszaszerzik a kelet- és közép-európai társadalmak, az megnehezítheti kifosztásukat. Egy, a folyamatok lényegét megérteni képes nép és egy anyagi és kulturális értelemben egyaránt komoly értékek felett rendelkező nemzetállam kombinációja komoly veszélyforrást jelentett volna számukra. Mindent meg kellett tehát tenni ennek megakadályozására. A legfontosabb feladat az volt, hogy az állam egészét mint a történelmi „rossz” megtestesülését mutassák be. Ez azért sem volt túlságosan bonyolult, mert az itt élő társadalmak számára az állam szinte kizárólag mint a brutális elnyomó hatalom szimbóluma jelent meg. Ráadásul a szocializmus rendszerének gazdasági csődje optikailag könnyen összemosható volt általában az állam túlsúlyának csődjével.

A birodalom előzékenyen segítségére is sietett a szocialista országokba telepített ügynökhálózatának, mint nálunk az SZDSZ-nek azzal, hogy 1989 őszén Washingtonban megszervezett egy konfe­renciát, amely ajánlásokat fogalmazott meg a felszabadulóban lévő kelet- és közép-európai országok számára. A washingtoni konszenzus néven elhíresült konferencia döntései szerint a „liberalizálás, deregulálás, privatizálás szentháromsága” röpíti majd a jólétbe és felvirágzásba a térség országait. E hármas jelszó a radikális államtalanítás stratégiája. Az állam tulajdonosi szerepét megsemmisítő privatizációt és az állam szabályozó szerepét felszámoló deregulációt az általános liberalizálás parancsa foglalja keretbe. Az SZDSZ ezt a birodalmi parancsot fordította magyarra az állam a legrosszabb tulajdonos szlogenjével. S miután szinte semmiféle intellektuális ellenállással nem találkozott, egészen odáig ment, hogy teljesen mindegy, kinek és mennyiért, csak az a lényeg, hogy minél hamarabb magánkézbe kerüljön az állami vagyon, mert a magánkéz csak jobb lehet, bárkinek a „magánkezéről” is legyen szó.

Arról persze nem beszéltek, hogy ha ez a magánkéz döntően globális vállalatokból áll, akkor évente sok milliárd dollárnyi profitot ki is visz az országból. Mint ahogy arról sem, hogy a banki, biztosítási, energetikai, távközlési, informatikai, kereskedelmi és médiarendszerünk, közműhálózatunk, élelmiszer-ipari és gyógyszeripari komplexumaink feletti ellenőrzés teljes elvesztése milyen katasztrofálisan kiszolgáltatott helyzetbe juttat majd minket. És persze arról sem, hogy miként lehet egyszerre elveszteni a nemzeti vagyon feletti rendelkezést és közben megsokszorozni az állam adósságait. Pedig „az lett mondva”, hogy a privatizációs bevételekkel játszi könnyedséggel szabadulhatunk meg az adósságainktól. Ráadásul nagyrendszereinket gyakran nyugati állami vállalatóriások vásárolták meg, vagy­is ezt inkább „transzetatizálásnak”, és nem privatizálásnak kellett volna nevezni. Arra sem volt válasz, hogy ha egy külföldi állam „jó gazda”, akinek megéri magyar rendszereket vásárolni és profitábilisan működtetni, akkor miért pont a magyar államnak nem jó üzlet ez. Mint ahogy arra sem, hogy miért kaptak a magyar állami vagyont privatizáló külföldi vállalatok majdnem annyi anyagi támogatást a magyar államtól, mint amennyi tőkét összesen behoztak.

Vagyis ha „nincs ingyenebéd”, akkor nekik miért volt (van és lesz) ingyenlakoma? Megannyi izgalmas kérdés, csak válasz nincs egyikre sem. Most, amikor csak üdvözölhetjük Orbán Viktor törekvését, hogy ahol csak lehet, visszaszerezzük az elkótyavetyélt nemzeti vagyont, nem ártana tiszta vizet önteni a pohárba és feltárni azt a nemzetpusztítást, amit a birodalom és SZDSZ nevű ügynökhálózata véghezvitt. És végre stratégiai bizonyítékkal szolgálni arra, hogy az elmúlt húsz év „magánkezeihez” képest az állam a legjobb tulajdonos.