Magyar Hírlap online

Az aggódók chartája

Európában és Amerikában mindenki aggódik mostanában. Egészen biztos, hogy okkal, csak ezek az okok erősen különböznek. Az ember nem győzi olvasni a magyar demokráciáért aggódókat. Nyugaton sokan aggódnak például a magyar alkotmányosságért, a jogállamért, a demokráciáért. Nyilatkoznak Magyarországról, Orbán Viktortól és az ő bontakozó diktatúrájától féltve az országot. Igazi nagy neveket sorol a sajtó: Krugman, Olli Rehn, Thomas Melia. Nobel-díjas, magas beosztású európai uniós vezetők, tekintélyes amerikai nyilatkozók, szenátorok, s így tovább… Köztük olyan nagy formátumú kanadai (állítólag magyar származású) személyiség, mint egy Christopher Adam nevű férfi vagy Göllner András, akik mindent tudnak Magyarországról és a Kanadai Magyar Demokratikus Charta nevében meg is írják szépen a Kanadai Magyar Hírlapban. Érdekes módon ők is azt szajkózzák, amit a hazai ellenzék mond, és ami miatt aggódnia illik minden becsületes demokratának a világon: Orbán sárba tiporja a demokráciát! Mondanivalójuk a szokásos liberális panelekből áll, és a végkövetkeztetés sem várat magára soha, s mindig ugyanaz: Orbán távozzon! Ezzel meg is oldódna Európa és Amerika minden gondja, okafogyottá válna minden aggodalom a világon.

Most még csak az hiányzott, hogy a magyar Országgyűlésben felmerült az MNB és a PSZÁF szervezetének bizonyos mértékű átalakítása egy gyors törvényhozás keretében, és éppen akkor, amikor tárgyalni kezdtünk volna az IMF és az Európai Unió delegációjával. Az utóbbit Olli Rehn biztos úr azonnal vissza is rendelte. Mert az már csakugyan a botrányok botránya, hogy a magyar képviselők kikezdik azt a Magyar Nemzeti Bankot, amelyhez Magyarországnak semmi köze, az ugyanis tudvalevőleg az Európai Központi Bank felügyelete alatt áll, s persze az elnöke, Simor András is oda tartozik. Ezért annyira logikusak a hazai liberális ellenzék érvei is a kormányzati szándék ellen. Veres János korábbi szocialista pénzügyér például azt mondja Simor védelmében: „Az elnök fizetésének korlátozása sérti a függetlenséget.” Az LMP kiváló szónoka pedig ezt mondja: „Gyámság alá helyezik a jegybankelnököt”. Dühödten aggódik mindkét úr, mindkét párt, hiszen nincs nagyobb kincs az igazi liberális demokraták számára, mint a függetlenség. A kérdés csak az, hogy ki kitől független itt, miféle függetlenség kívánatos, és miféle függőség az ő szemükben. Nyilvánvaló, hogy az ő felfogásukban – és érdekeik szerint – az a kívánatos, hogy lehetőleg minden fontos intézmény, ha nevében magyar is, nemzeti is, legyen független a magyaroktól, a hazai demokráciától. Az pedig nem baj, éppen ellenkezőleg, az a jó, ha ezek az intézmények függő helyzetben vannak a nemzetközi liberálbolsevik szervezetektől és személyektől, mert akkor a hazai helytartók is védettek. Gyámság alá helyezni itthon a jegybank elnökét skandalum, a nemzetek fölötti hatalmak gyámsága alatt tartani országokat, az természetes.

Így fest – többek között – a demokrácia napjainkban. Közben már csak kétféle ország létezik a nyugati liberális demokráciák körletében: az, amelyiket már leminősítettek és az, amelyet még csak ezután fognak leminősíteni. Amerikából osztják az észt, meghatározzák a demokrácia kritériumait, megbélyegzik az országokat, s úgy tesznek, mintha nem vennék észre, hogy az észosztó ösztönük lefullad a keleti határoknál. Annál bosszantóbb, hogy egy már-már teljesen kifosztott és gyámság alá helyezett kis állam Európa közepén elkezd fészkelődni. Nehéz helyzetében támaszt várna azoktól, akik eddig fosztogatták és regulázták önérdekeik szerint, de eközben saját megoldásokat keres önnön bajaira. Nem akarja tudomásul venni, hogy nincs függetlenség, és csak azoknak van kegyelem, akik az Independent nevű hajón az előző rezsimből áthajóztak az új, a liberálkapitalista rezsimbe, és most hol röhögve, hol tajtékos dühvel támadnak minden függetlenségi mozdulatot.

Aggódunk tehát. Ők a magyarországi demokráciáért, mi meg Magyarországért. Egyre biztosabb ma már, hogy e kettő nem ugyanaz. Mi a rendszerváltást annak idején eszköznek tekintettük a nemzeti függetlenség és a magyar demokrácia létrehozásához, ők eszköznek arra, hogy kézbe vegyék és uralmuk alá hajtsák az országot. Elég jelentős különbség ez ahhoz, hogy ma és holnap és amíg világ a világ, nehezen értsünk szót. Nem is fogunk szót érteni, mert napnál világosabb: mást akarunk. Mást mi, mást a világkormány ügynökei és az aggódók Demokratikus Chartája. A most kialakult helyzetre pedig azt tanácsoljuk nekik: „ne vacakoljanak”, fogadják el a kormányzat tervét az új jegybanki szervezetre, helyezzék annak a csúcsára az offshore-os Simor Andrást, s emeljék fel a fizetését, hogy ne szűkölködjék. Végtére is van itt pénz, a magyar népet meg örök hálára kötelezik egy ilyen pazar megoldással. Azután mondják tovább a ceterum censeót még sokáig: Orbán Viktornak távozni kell!