Magyar Hírlap online

Ár? Bér!

A Széll Kálmán-terv fontos törekvése, hogy megakadályozza a magyar „családüzemeket” sújtó rezsiköltségek növekedését. Ha valaki mondjuk 1989-ben azt mondja, hogy 22 év elteltével, 2011-ben az egy keresőre jutó reálbér az 1978-as szinten lesz, családok százezreit fenyegeti a kilakoltatás és a közüzemekből való teljes kikapcsolás réme, valószínűleg nevetség tárgyává válik. Minden épelméjű ember egy sötét agy kigőzölgésének tekintette volna ezt a jövendölést, klinikai esetnek, amivel komoly ember nem foglalkozik. Mindez azért is elgondolkodtató, mert ha ez simán megtörténhetett, akkor mi a garancia arra, hogy újabb húsz év elteltével a mai helyzethez képest nem ugyanezt állapíthatjuk majd meg szomorúan?

Magyarország tehát ma egy olyan hely, ahol a harmadik világra vagy éppen a harmincas évekre emlékeztető helyzetbe süllyedt a népesség legalább negyven százaléka. A történelemből kilökött réslakók roncstársadalmává. Végzetes harapófogó készül végleg rázárulni e népességre. Munkaerejének árát, ha kap egyáltalán munkát, visszavitték a késő Kádár-kor szintjére, amikor ugyan szimbolikus bért kapott, de szimbolikusak voltak a mindennapi fogyasztási cikkek és közüzemi szolgáltatások árai is. A munkaereje újratermeléséhez szükséges áruk és szolgáltatások árát azonban, éppen e szektorok „globalo-privatizálása” miatt felvitték a globális piaci szintre, merthogy mint tudjuk: „Nincs ingyenebéd!” Ezért lehet a villamos áram Budapesten drágább, mint Londonban, vagy a víz, mint Los Angelesben. Minden közüzemi szolgáltatás ára legalább százszorosára, egyeseké több mint kétszázszorosára nőtt, miközben a bérek mindössze 35-ször nagyobbak.

A magyar foglalkoztatottak átlagos termelékenysége eléri a leggazdagabb nyugati országokénak a 66 százalékát, a bérei azonban azokénak a 22 százalékán állnak. Mindezek után nem azon kell csodálkozni, hogy katasztrofális a magyar társadalom népesedési és egészségi állapota, és hogy aki csak teheti, egyre komolyabban veszi fontolóra az ország végleges elhagyását, hanem azon, hogy mindez még nem vezetett komplex reprodukciós katasztrófához. Látnunk kell azonban, hogy e katasztrófa körvonalai egyre élesebb kontúrokkal bontakoznak ki a hétköznapok mind brutálisabb történései során. És persze lehet ezeket a történéseket az „egyedi eset, nem kell ebből általánosítani” kategóriába sorolni, de ezzel csak tovább erősítjük a fenyegetést. És persze lehet az egyre jobban elmélyülő nyomorúságért magukat a nyomorultakat okolni, és saját nyomorúságuk minden terhét továbbra is rájuk hárítani. Főként azért lehet, mert, mondjuk ki, semmiféle realitása nincs a lázadásnak. Az elnyomorított alsó negyven százaléknak nincs semmilyen használható tudása a helyzetéről, és nincs semmilyen elképzelése kifosztottságának okairól, felszámolásának lehetséges útjairól. Nincsenek szervezetei, nincsenek a szervezkedéshez szükséges anyagi és szellemi erőforrásai, egyszóval nem konfliktusképes. A rendszerváltás uralmi elitjeinek tehát nem kell lázadástól, társadalmi robbanástól tartaniuk.

Ami fenyeget, az ennél sokkal súlyosabb, a végleges és visszafordíthatatlan lelki, erkölcsi, szellemi, fizikai és anyagi szétrohadás. Annak a pontnak az elérése, ahol olyan társadalmi „megzuhanások” történhetnek, amelyek következményei csak a japán tragédiát kiváltó tektonikus lemezmozgások által okozott iszonyatokhoz mérhetők. Azzal az óriási különbséggel, hogy ott egy anyagilag, de főként lelki, erkölcsi értelemben mérhetetlenül gazdagabb társadalom egyben- maradási képességét teszi végletesen próbára a történés. A magyar társadalom mai állapotában ennél sokkal csekélyebb társadalmi vagy természeti katasztrófa nyomán is elemeire hullana szét, és a legkeményebb rendészeti eszközökkel is csak ideig-óráig lehetne a rend látszatát fenntartani. A japán tragédiának azonban van egy másik vészjósló üzenete is. Mégpedig az, hogy olyan globális láncreakciókat válthat ki (milyen borzongatón is rímel e szó az atomerőművekből fenyegető végzetre!), amelyek nyomán az energiaárak és így a hazai közüzemi szolgáltatások árai is drasztikusan megemelkednek. És ezzel a harapófogó végleg rácsapódhat a magyar társadalom vesztes többségére.

Mit tehet ebben a helyzetben egy nemzeti kormány? A liberális „szentháromság” („liberalizálj, deregulálj, privatizálj”) szerint nyilvánvalóan semmit! Ha azonban nem a pusztító liberális logika mentén gondoljuk végig a teendőinket, akkor talán a semminél többet. Először is jelezni kellene a közüzemeinket kezükben tartó multinacionális vállalatoknak, hogy a kormány tisztán látja, milyen körülmények és feltételek között is születtek a magyar társadalmat megnyomorító privatizációs szerződések. És azt is, hogy adott esetben nem habozik ebből levonni a szükséges következtetéseket az árképzésbe való beavatkozást illetően. Különösen figyelemreméltó tény, hogy ezek a külföldi óriásvállalatok többnyire állami tulajdonban vannak. Tehát minden más államnak jó üzlet Magyarországon közüzemeket üzemeltetni, csak a magyar államnak nem. Ez, mondhatni önmagában is bizonyító erejű, és utal azokra a sötét üzelmekre, amelyeket ma is a feledés jótékony homálya fed. Ha ez az út kevésbé járható, akkor megközelítheti a kérdést a nemzeti kormány a másik oldalról, a bérek oldaláról is. Ma az átlagos reálbér is inkább jelkép, mint szimbólum, a minimálbér pedig inkább „irreálbérnek” mondható a maga tragikomikus szintjével. A minimálbér radikális emelése így ebben a háborúban fegyverré kell, hogy váljon egy valóban nemzeti kormány kezében. Mert aki árt mond, mondjon bért is!