Magyar Hírlap online

Alkotmányos adósságstop

A készülő alaptörvény egyik fontos eleme lehet az államadósság felső határának rögzítése. E mostanában ugyan „divatossá” váló, de némileg mégiscsak szokatlan tény sok szempontból elgondolkodtató. (A divatos jelzővel arra kívántam utalni, hogy néhány ország már rögzítette is alkotmányában, mások pedig éppen készülnek erre.) Először is azzal kellene szembesülni, hogy az alkotmányban olyan, az adott emberi közösség múltja és jövője szempontjából döntő fontosságú összefüggéseket szokás rögzíteni, amelyek történelmi léptékűek, és alapvetően meghatározzák e közösség ön-újrateremtési folyamatait.

Az adósságkorlát rögzítésének szándékából arra kell tehát következtetnünk, hogy a jelenlegi magyar társadalmi, gazdasági és politikai elitcsoportok úgy vélik, az adósság történelmünk további folytatódásának is – mondhatni – alappillére lesz. Bármilyen szomorú, látnunk kell, hogy ez már csak azért is logikusnak látszik, mert a Trianon utáni Magyarország ciklikusan változó módon ugyan, de folyamatos adósságcsapdában vergődik. A háborúk, az országcsonkítás, a jóvátételek, a kitelepítések, 1956 és következményei, az 1978 és 1982 között végbe ment, máig sem feltárt „birodalomváltás”, illetve a rendszerváltásnak nevezett újabb kifosztási hullám egyre mélyebbre vitt bennünket ebben az adósságcsapdában. Az utóbbi évtizedek során pedig az is világossá vált, hogy ebből a csapdából az eddig követett módszerekkel nincs kiút.

Azért nincs, mert az a globális erő, amely az elmúlt évszázad során ugyan látszólag különböző birodalmak álruhájában jelent meg, de egy és ugyanaz, ezzel a konstrukcióval egy végtelenített pénzszivattyút szerelt ránk. Ennek az a lényege, hogy az egyre hatalmasabb hitelekre csak azért van szükségünk, hogy az előző hitelekből származó adósságszolgálat (kamat és törlesztés) összegeit fizetni tudjuk. Ám tekintve, hogy egyre rosszabb feltételekkel kapjuk az előző hitelek törlesztésére felvett pénzt, így a kamatteher lassan, de biztosan nő, és a mindenkori államháztartás egyre inkább meghatározó, „konstans” elemévé válik. Az elmúlt harminckét év során az is kiderült, hogy birodalmi kollaboráns elitjeink az öngerjesztő adósságspirálban való egyre mélyebbre süllyedésünk egyetlen lehetséges okaként a „lakossági túlfogyasztást” jelölték meg. Kádár Jánostól Bokros Lajoson át Bajnai Gordonig minden nagy megszorító (akárcsak annak idején Széll Kálmán is) arra hivatkozott, hogy a magyar társadalom többet fogyaszt, mint amennyit megtermel, és ez az oka az eladósodásunknak. Túl azon, hogy ez a legenyhébb megfogalmazással is ócska és primitív hazugság, a maga logikai képtelenségében egyben mulatságos állítás is. Mégpedig azért, mert egy olyan népet vádol harminckét éve pazarló hedonizálással, amelynek béreit közben a harminchárom évvel ezelőtti szintre vitte vissza. És még azt sem veszi észre, hogyha a bérek az első ilyen hivatkozás előtti szinten vannak már, az adósság meg nagyobb, mint akkor volt, akkor bárki más szóba jöhet „felelősként”, csak a magyar nép vesztes többsége nem.

Bármilyen kellemetlen és kényelmetlen is ez a mai magyar eliteknek, rövidesen valami hihetőbb mesét kell kitalálniuk. Ugyanis ez a továbbiakban nem nagyon fog bejönni. Persze be kell látnunk, hogy sokkal könnyebb és egyszerűbb továbbra is a kifosztott és ellenállásra képtelen bennszülötteket vádolni az adósságspirál elmélyüléséért, mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy a birodalmi pénzhatalmi szivattyúk fokozódó intenzitása a készülő tragédia valódi oka. Mert ahogy kiderülni látszik, a birodalomkifosztás a választásokkal kibontakozó forradalom és szabadságharc ellenére zavartalanul folytatódik, és nagyjából ugyanilyen zavartalan a magyar társadalom kifosztott többségének a lepusztulási lejtőn való lefelé sodródása is.

Az alkotmányozás során tehát legelőször is azt kellett volna rögzíteni, hogy azt a pusztító „tárgyat”, amelyet 1949/89 óta „alkotmányunkként” kellett volna tisztelnünk, többek között éppen azért kell most érvényteleníteni, mert nemcsak hogy megengedte ennek a Trianon óta zajló kifosztásnak a folytatódását, hanem egész létével, szerkezetével előzékenyen segítette is derék honáruló elitjeinket e birodalom javára való kifosztás üzemeltetésében. És mivel ennek kimondása nem történt meg (ami érthető, de nem menthető), teljesen logikus feltételeznünk, hogy az „új” alaptörvénybe beemelni szándékolt adósságkorlát ezt a „múltbevallást” próbálja helyettesíteni. Ám az adósságkorlát alkotmányba való (bármilyen jól hangzó) beemelése az adósságfelhalmozódás valóságos okainak feltárása nélkül végzetes történelmi hiba.

Ezzel a lépéssel ugyanis „csak” annyi történik, hogy most már az alkotmányban is rögzítjük a magyar nép bűnös, hedonizáló hajlamát (a „fiskális alkoholizmust” – ahogy a birodalom minket becsmérlő hamis nyelve mondja), pontosabban az ez ellen ható eladósodási limitet. Vagyis ettől kezdve már egyetlen kormánynak sem marad más választása, mint hogy automatikusan e bűnös népre hárítsa a várható radikális adósságcsökkentés minden terhét. Még világosabban: ettől kezdve minden kormány alkotmányos kötelezettsége lesz majd a megszorítás. Az új alaptörvény elfogadásáig tartó szűk két hét majd választ ad arra, hogy valóban így lesz-e…