Magyar Hírlap online

A többség dönt

Álláspont

Nem tudom, ki vezette be a kormány első száz napjának már-már kötelező megítélését, de tartok tőle, hogy importált portéka ez, akárcsak a Challenge Day vagy az utcai gírosz. Akárhogyan is áll a helyzet, Orbán Viktorék nyilvánvalóan nem szabtak maguknak határt az első száz vagy száznegyvenhat napnál – ugyanolyan eltökéltek és lendületesek, mint kormányzásuk első napján.

Az Orbán-kormány első száz napja, ha nem is rengette meg a világot, de újfajta politizálást és merőben új célrendszert hozott. Ha jobban tetszik, szakított az elmúlt két évtized eseménykövető politikájával, és elébe megy az eseményeknek.

Ezért is támadják olyan hevesen. Az ellenzéki politikus, függetlenül attól, hogy néhány éve még sikeres budapesti ügyvéd, vidéki szkinhed vagy régi jó elvtárs volt, most kart karba öltve aggódik a magyar demokráciáért. A gond csak az, hogy – finoman szólva – az ő pártjaik sem minden titkok tudói, csodarecept híján pedig marad a morgás, ami ellenzékben teljesen normális állapot, mi több, valósággal munkaköri kötelesség, így hát ne csodálkozzunk rajta.

Tisztázzuk, hogy a Fidesz–KDNP lendületes első száz napja nem a másként gondolkodók megsemmisítéséről szólt, amint az itt-ott felbukkan a sajtóban. Nem az ellenzék itt a lényeg, még ha ők elsődlegesen fontosnak is láttatják önmagukat. Orbán Viktorék szemmel láthatóan komolyan vették a kétharmados többséget, és az alapokhoz nyúltak. A húszéves magyar demokrácia sorskérdéseit lajstromozzák, és pipálják ki sorban. A lényeges ügyek megoldása azonban érdekeket sért, mi több, különféle bonyodalmakhoz vezet. Egyfelől az első száz nap – a lelkekben feltétlenül, de részben ténylegesen is – szétzúzta a régi hatalmi állásokat, másfelől a továbbiakban sem kecsegteti semmi jóval a posztkommunista hitbizományt. Ez háborús helyzet.

A régi politikai felállásban bármelyik kormány mozgástere világosan látszott, mert kijelölték számára. Az Antall-korszak demokráciaalapító szándéka tiszteletre méltó, de utólag súlyos adósságokat – például az igazságtétel elmaradása, spontán privatizáció – is észlelünk. Az első Orbán-kormány jól tette a dolgát, de kétharmados felhatalmazás híján nem nyúlhatott a valóban fontos ügyekhez. A megfelelésben, szolgalelkűségben világbajnok baloldali kormányokról e helyütt ne is szóljunk.

Most itt a kétharmad, és itt van nekünk Orbán Viktor második kormánya. Valóban szimbolikus gesztusokkal kezdte, ahogyan azt ellenfelei a szemére vetik. Csakhogy a szimbolikus ügyek a legfontosabbak a nemzet életében, és ezt a bírálók is tudják. És miután az új kormány történelmi súlyoktól szabadította meg a magyarságot, miután zárójelbe tette a szégyenletes decemberi népszavazást, miután minden kitagadott, le- vagy kinézett magyart, ismétlem, minden egyes magyart, bárhol éljen is a világon, visszatessékelt a nemzetbe, nos, ezzel sértett csak igazán érdekeket Orbán Viktor.

Azt hiszem, a kormányzás sehol a világon nem egyszerűen hatalomtechnikai kérdés. Azok a szorgos technokraták, akik mikro- és makromutatókban, valamint kétes kimenetelű gazdasági folyamatokban mérik a nemzet életét, és az érzelmeket kikapcsolnák tizenötmillió magyar életéből, fikarcnyit sem értenek a politikához. Magyarország beteg, mert megbetegítették. Most lassan, de mégis gyógyulunk. És a betegnek az orvos orvosságot ad, biztatja, hogy felépül, nem pedig a kórházi férőhelyekről tart neki előadást, mert kit érdekelnek a szikár tények, ha éppen az életbe kapaszkodunk foggal-körömmel.

Arról nem is beszélve, hogy a szimbolikus ügyek mögött már feltűnnek a valóságos ügyek – és ha az új kormány ebben is rendet vág, akkor lesz csak nagy jajveszékelés, fogaknak csattogtatása. Orbán Viktorék szimbolikus és valóságos kormányzása mindazonáltal bátor és tisztességes vállalkozás. Ebben az országban milliók bólintottak elismerően, amikor elolvasták A nemzeti együttműködés nyilatkozatát, és amikor meghallották, hogy a rendszerváltozás óta első ízben a magyar kormány egyenrangú félként tárgyalt az IMF-fel. Jó úton haladunk, és könnyebben lélegzünk, amióta a másodfokú lelki égést szenvedett Gyurcsány Ferenc elillant körünkből.

A tavasszal összeállt az új többség. A több millió magyar elismerő moraja a zenéje ennek a többségnek. És a többség alighanem száz nap múltán is létezik, hiszen az elmúlt hónapokban a legtöbben viszontláttuk a kormányzásban vágyainkat, jövőképünket, nemzeti felfogásunkat.

Tudom, hogy nem ildomos, de mégis idebiggyesztem a végére: a többi nem számít. Akinek fáj, hogy a nemzet újra nemzet, és hogy a magyarság közérzete javul, az elfér ugyan köztünk, de nem számít. És miután nem számít, ne is legyen tényező többé sajtóban, gazdaságban, sehol a hazában. Ismerjük a mondást: a többség dönt. Ennyire egyszerű.