Magyar Hírlap online

A profit és a szeretet

Ebben a rövid írásban arra tennék kísérletet, hogy bizonyítsam, a magyar gazdaság feltételezése alaptalan.

Ez a, nap mint nap rutinszerűen használt kifejezés (vagyis a „magyar gazdaság”) csupán üres fikció, hiedelem, babona. Méghozzá kétszeresen is.

Az egyik ok a kérdés filozófiai mélyszerkezetében rejlik. Általában is igaz, hogy valójában olyan, hogy „gazdaság” nem létezik. Az ember „belső természetének” szellemi erőforrásai érintkeznek az ember számára „külső” természettel, hogy az így kialakuló „anyagcsere” segítségével anyagi szükségleteit kielégítse. Vagyis e két „természet” határfelülete csupán az a valami, ami önmagát nemcsak önálló létezőnek, de egyúttal mindent meghatározó abszolútumnak igyekszik feltüntetni, vagyis, amit a hétközna­pok során tévesen gazdaságnak hívunk. Azért tévesen, mert az emberi közösségek minden cselekedete gazdaság, pontosabban gazdálkodás.

És az anyagi valóság elemeivel való gazdálkodásnál sokkal mélyebb és fontosabb az, amit a lelki, erkölcsi, szellemi javainkkal viszünk végbe. Különös, bár nagyon árulkodó, hogy ezekkel a szimbolikus, szociokulturális javainkkal, vagyontárgyainkkal való gazdálkodást nem is nagyon szoktuk értelmezni sem. Így aztán azt sem észleljük, hogy az úgynevezett gazdasági döntések valójában folyamatosan élősködnek ezen a láthatatlan spirituá­lis testünkön, minden gazdaságinak nevezett célt ezek kárára szokás megvalósítani. Megkockáztatom, amit végzetes tévedésként gazdaságnak nevezünk, az valójában nem egyéb, mint ennek a gigantikus komplex szeretetgazdaságnak a folyamatos kifosztása. Éppen ezért, amit gazdasági értelemben profitnak nevezünk, az folyamatosan felhalmozódva növeli ugyan az anyagi javak mennyiségét, (ezt szokás szent áhítattal gazdasági növekedésnek hívni) de mivel ennél is nagyobb mértékben csökkenti a lelki, erkölcsi, szellemi tőkét, valójában mindez folyamatos minőségi hanyatlással, „általános értelmi és erkölcsi lezülléssel” (Bibó) jár. Ez azért elbeszélhetetlen, mert az ezt irányító globális szuperstruktúra az uralkodó beszédtérből tökéletesen kizárja azt az értelmezési keretet és fogalomkészletet, amely egyáltalán lehetővé tenné az erről az önfelélő stratégiáról való párbeszédet. Így van ez a Magyarországon is, ahol az egyre vészjóslóbb globális és lokális válságörvénylések kihívására, ahogy eddig is, most is csupán az uralkodó nyelven belül maradó válaszok születnek. Mind a kormány, mind az azt kívülről (a rivális uralmi csoportok felől), illetve most már belülről is bírálók igyekeznek belül maradni ezen a mainstream nyelven. Részben azért, mert eleve az ezt a nyelvet üzemeltető birodalmat szolgálják, részben, mert soha nem is ismertek más nyelvet, részben pedig azért, mert tudják, hogy kirekesztés, kigúnyolás és megbélyegzés jár mindazoknak, akik szembefordulnak ezzel a globális véleményhatalmi diktatúrával. Így aztán az a vita ami a nem létező magyar gazdaságról szól, valójában egy sehonnan sehová tartó verbális polgárháború jelentéktelen interferenciazónája csupán, amiből valószínűleg már csak egy igen súlyos dráma tudja majd kilökni a részvevőket. Az ugyanis, amit magyar gazdaságként említ az uralkodó diskurzus, az valójában nagyjából három tucat globális korporáció, illetve kiszolgálóik lokális telephelyeinek hálózata, amelynek csak az a feladata, hogy az anyagi erőforrások egyre nagyobb hányadától szabadítsa meg a magyar társadalmat. Ez a gazdaság folyamatosan nő (ahogy egy klasszikus fogalmazott „dübörög”), csak az az aprócska gond, hogy e gazdasági növekedés forszírozásával valójában önmagunk kifosztását gyorsítjuk. És van még ezenkívül a történelemből kilökött rés-lakó bennszülöttek páriagazdasága, amit a több százezer magyar kis- és középvállalkozás világaként nevez meg az uralkodó nyelv, és amely eddig csak lepusztulási lejtőn sodródott, de most már szinte szabadesésben zuhan ismeretlen mélységek felé. Különösen nagy dráma, ami az építőiparban lejátszódik, és amely pontosan megjósolható volt. Mégpedig azért, mert ahogyan arra végre egyre többen felhívják a figyelmet, a magyar bérekben a háború óta egysze­rűen nincs benne a lakhatás költségeinek a fedezete. Márpedig a munkavállaló valamilyen rejtélyes ok miatt nemcsak enni, de lakni is szeretne. E feszültséget 1960 és 1980 között legalább azzal igyekezett csökkenteni az adott uralmi struktúra, hogy hatalmas mennyiségű, bár szánalmas minőségű állami lakás építésével egészítette ki a lakhatás költségeit akkor sem tartalmazó béreket. A rendszerváltásnak nevezett birodalomváltás neoliberális hatalomideológiája ezt az államot sikeresen szétroncsolta ugyan, de a lakhatás költségeit mindmáig elfelejtette visszarakni. Az elmúlt harminc év során így kispórolt összeg (nagyjából ötvenmilliárd euró) az innen kivitt profitjának a döntő elemét képezte és képezi ma is. Ráadásul aljas indokból, nyereségvágyból, különös kegyetlenséggel arra biztatta a „hajléktalan” munkaerő tömegeit, hogy a bőséges és alacsony kamatú devizahitel segítségével oldják meg lakhatási gondjaikat. Az eredményt látjuk! Azt persze logikailag nem lett volna bonyolult előrelátni, hogy ha a bérekben nincs benne a lakhatás költségeinek a fedezete, akkor a hitel csak tovább ronthat a helyzeten, hiszen a lakhatás normál költségei mellett ráadásul már a bankok extraprofitját is ki kellene gazdálkodni, ami nyilvánvaló képtelenség. Nos akár ez az egyetlen tényező is elég lehet egyetlen gyújtószikra kipattanásához, pedig több hasonlóan problémás kérdés is van. A tűzzel játszó globális és lokális uralmi csoportoknak volna min elgondolkodni a nem létező magyar gazdaság átformálását illetően.