A postán

Már csak havonta egyszer járok a kerületi postára, a havi rezsicsekkeket fizetem be. Rég elmúlt ugyanis az az idő, amikor remegő kézzel téptem fel egy ismerőstől kapott küldeményt, vagy épp korai serdülőkoromban „magánéleti jellegű” leveleket adtam fel – persze suttyomban, a kinti ládába dobva. Az elektronikus levelezés térnyerésével és kizárólagossá válásával a legtöbb posta mára egy kopár falanszterré silányult, ahol Kovács Pista bácsi helyett „tisztelt ügyfelünk” áll sorba.Ugyanő, az ügyfél, kisnyugdíjas lévén, idegesen és feszülten, izzadó tenyérrel gyűrögeti a borítékot, amelybe jó előre kínos műgonddal kiszámolta a fizetnivalót – a csekkadón ráér később lamentálni. A tikkasztó meleg az ő idegeit is kikezdi, nem csoda hát, ha azonnal ráripakodik a kígyózó sort levágni igyekvő „tudatlanokra”: „Fiatalember, arra van a sor vége!” – mondja egy jobb napján, újabb frontot nyitva a lezárhatatlannak tűnő nyugdíjas–tapasztalatlan háborúban.Efféle, csip-csup ügyektől eltekintve Pista bácsi amúgy türelmes – öröm az ürömben –, alig várja, hogy végre kifizethesse a számláit és otthagyhassa a hónaljszagú katlant. Erre azonban még várnia kell, mert az üveg túloldalán ülő hölgynek munkaköri kötelessége feltartani őt azzal a húsbavágó kérdéssel, hogy a bácsi szeretne-e „szerenCSEKKet”. (Ezt a rémisztő nevű valamit elborult agyú marketingesek találhatták ki, lényege, hogy kitöltésével – ha szerencsések vagyunk – visszanyerhetjük a saját csekkünkön feladott összeget – mégiscsak van még valami emberség ezen a világon!) Mögötte állva ismét megbizonyosodom Kovács úr türelmességéről, aki közhelyeket pufogtatva próbálja lerázni a rámenős alkalmazottat.Közben fel-felhörgő elégedetlenkedés, a hosszú sor miatt kérdőn rám néző asszonyok, ideges, napközibe rohanó anyukák teszik teljessé a képet. És ha netán balhé adódna, egy joviális, százötven kilós – így inkább zónavédekezésre alkalmas – biztonsági őrtől kaphatunk útravalót. A LED tévéken pedig végtelenített mosolyával ragyog ránk a postai biztosításokat kínáló, ismert műsorvezető – alig „maradok talpon”.Ellenben sorra kerülök, fizetek. Valami megmagyarázhatatlan érzés ez: az ember egyszerre kap némi feloldozást, és szidhatja a közműszolgáltatók felmenőit – amelyek persze nincsenek, de a magyar nyelv ilyen helyzetekben inkább emóciók, mintsem a logika szabályait követi. Elteszem a búcsúcédulák eszmei értékével vetekedő sárga szelvényeket, és rámosolygok a pénztárosra. Hálás közönség, nem kínál meg szerenCSEKKel. Csak kéri a következőt.