Magyar Hírlap online

A munka szabaddá tesz?

Lorenz Diefenbach német filológus és regényíró 1873-ban megjelent művében használta először az „Arbeit macht frei”, vagyis „A munka szabaddá tesz” szókapcsolatot. Egyfajta morálfilozófusként arra célzott ezzel, hogy a munka a méltóságteljes emberi létezés alapja, és az ember ezáltal érheti el a szakrális értelemben vett szabadságot, függetlenséget. A weimari köztársaság kormánya nagyszabású közmunkaprogramjának meghirdetésekor szintén alkalmazta e szókapcsolatot, ám azt követően éles és tragikus fordulatot vett a szólás sorsa. Alig egy évtizeddel később ugyanis náci koncentrációs tábor kapuján szereplő jelmondattá vált, és egyben a történelmi cinizmus csúcsát jelentette, hisz a kényszermunkára fogott rabokra legfeljebb a halál megváltást jelentő „szabadsága” várt. A munka társadalom-újratermelési folyamatokban játszott szerepe azóta is folyamatosan viták tárgya, és az a mai Magyarországon is. Ráadásul a munka sokféle tudományág számára lehet az elemzés tárgya. A filozófia, a szociológia, a pszichológia, a közgazdaságtan, az ergonómia vagy akár az orvostudomány különböző nézőpontokból veszi szemügyre azt az „ugyanazt”, amit a munkában felfedezni vélünk.

Az ember a munka segítségével tárja fel az őt körülvevő létezést, és ennek közvetítésével hozza létre azokat a javakat, amelyek életének alapfeltéte­leit jelentik. Ebben a filozófiai értelemben tehát életünk minden mozzanata „létteremtő” munka, és ha egy emberi közösség bajban van, akkor igen alaposan el kell gondolkodnia, hogy hol, hogyan és miért torzult el e lét-újratermelő munkához való kapcsolata. A mai magyar társadalom régóta nagy bajban van, és ennek egyik fő oka, hogy elég furcsa, ellentmondások­kal terhelt viszony köti a közvetlen értelemben vett munkához. Egyfelől társadalmunk látszólag túl keveset dolgozik, mert a hivatalos adatok szerint alacsony a foglalkoztatás és magas a munkanélküliség aránya. Másfelől viszont a „nem hivatalos” adatok arról tanúskodnak, hogy a magyar társadalom valójában önpusztítóan sokat dolgozik, csak e munka nagy részét képtelen regisztrálni a hivatalos számbavételi rendszer. Ennek oka vélhetőleg az, hogy az adó- és járulékrendszer arra ösztönzi a munkaadókat és a munkavállalókat egyaránt, hogy kapcsolatukat kimentsék a láthatóságok világából.

A hivatalos adatok szerint a munkáért fizetett bér irreálisan alacsony („irreál bér”), hiszen alig haladja meg a 33 évvel ezelőtti szintet, és a többség esetében a fiziológiailag szükséges minimum alatt van. Egy átlag munkavállaló ma több mint kétszer akkora teljesítményt nyújt, mint 1978-ban, a bérének reálértéke mégis ezen a 33 évvel ezelőtti szinten látszik beragadni. Másrészt viszont az is nyílt titok, hogy több százezer ember kényszerűségből minimálbéren van bejelentve, miközben a valóságos jövedelme ennél lényegesen több. Egyrészt nagyon sokan menekültek nyugdíjba a munka világából, jelentős részük rokkantnyugdíjjal vagy egyéb intézményesített korkedvezménnyel. Másrészt viszont, ha a munka világába való visszatérésüket ösztönözzük, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy ki és miből fogja megteremteni az ehhez szükséges munkahelyek százezreit. Felháborító, hogy egyes munkavállalói csoportokhoz tartozók túl korán mehetnek nyugdíjba, de arról nem beszélünk, hogy ezen munkavállalói csoportok tagjai 10-12 évvel rövidebb ideig élnek, mint átlagos társaik. Mint ahogy arról sem beszélünk, hogy a magyar férfiak mintegy hatvan százaléka meg sem éri a 62 éves nyugdíjkorhatárt.

Miközben 1971-ben a 35 és 55 év közötti magyar és osztrák férfiak halálozási arányszámai azonosak voltak, ma majdnem háromszor annyi középkorú magyar férfi hal meg minden évben, mint Ausztriában. És arról is hallgatunk, hogy az egészségben eltöltött életidőt tekintve Ukrajnával és Oroszországgal együtt a legrosszabbak között vagyunk Európában. És persze azon sem gondolkodunk el, hogy a legnyomorúságosabb helyzetben lévő, csaknem egymillió ember hogyan vált történelemből kilökött réslakó páriává, akinek nemcsak semmilyen munkavégzéshez szükséges képzettsége nincs, sőt lényegében analfabéta, hanem elemi szinten hiányzik belőle a fegyelemnek és normakövetésnek az a minimuma is, amely nélkül a lehető legprimitívebb fizikai munkavégzés sem képzelhető el. Mélyen hallgatunk hát arról, hogy a fegyelmezés milyen rendészeti formáival és hogyan gondoljuk őket mégis bekapcsolni a munka világába. És arról, hogy az így végeztetett munka hozadéka egészen bizonyosan kevesebb lesz, mint amennyibe e munkavégzés megszervezése kerül. Vagyis, hogy ez a munka nem „hoz, hanem visz”. Arról meg végképp nem szólhatunk, hogy a fegyelmezés nélkül viszont e hatalmas és gyorsan növő réteg a parazitizmus olyan fenyegető struktúráit hozza létre, amelyet már semmilyen rendészeti eszközzel nem lehet megfékezni.

Az ország egyik leggazdagabb embere a minap úgy fogalmazott, hogy „a szegénység a legjobb ösztönző, és ez a feltétel nálunk is megteremthető”. Nos, a szegénységet már nem kell megteremteni, mert éppen belefulladni látszunk, és az elmúlt negyven év ennek az abszurd logikának az ellenkezőjét bizonyítja. A szegénység, sőt most már a balkáni nyomor tömegessé válása ugyanis éppen hogy tökéletesen megsemmisített minden motivációt ezekben a társadalmi csoportokban. És mintha inkább éppen a gazdagság volna a legjobb ösztönző. Ez ösztönözte például a szupernyerteseket arra, hogy cinikus gátlástalansággal fosszák ki a vesztes többséget. Ha a munka valóban felszabadít, akkor ez a „felszabadítás” most leginkább ebből a végzetesen hazug zsákutcából való kitörés „szabadságharca” volna.