Magyar Hírlap online

A jövő elkezdődött?

A nemzetgazdasági miniszter szerint hazánk 2030-ra túlszárnyalja az EU-országok átlagát. A cél szép és biztató, ám a hosszú távú tervek esetében nem árt az óvatosság. Hogy miért, annak szemléltetésére íme, néhány példa.

Valamikor 1975-ben egy párt úgy vélte, hogy hosszú távú programnyilatkozat elkészítésével és a széles nyilvánosság elé tárásával kellene egyre jobban elbizonytalanodó híveinek elszántságát fokozni. Nos, az MSZMP e dokumentuma, mert természetesen ő ez az „egypárt”, sok minden más mellett például azt tartalmazza, hogy 1990-re a reálbéreknek másfél-kétszeresére kell nőniük, ami – ha középarányost veszünk, akkor – 75 százalékos növekedés tizenöt év alatt. És ez az azt megelőző tizenöt év trendjei alapján egész valószerűnek is látszott. Ha sikerült volna elérni, ezzel 1990-re az akkori Európában nagyjából abba a státuszba kerültünk volna, amit a nemzetgazdasági miniszter most 2030-ra lát elérhetőnek. Az eredmény ismert: 1990-re a reálbérek nemcsak, hogy nem nőttek 75 százalékkal, de közel tíz százalékkal alacsonyabbak voltak, mint 1975-ben. Az igazi dráma azonban az, hogy most, amikor már nem tizenöt, hanem harmincöt évvel vagyunk 1975 után, az egy keresőre eső reálbér még mindig mindössze nyolc százalékkal magasabb, mint 1975-ben volt. És még abban az esetben is csupán 2030 körül érheti el a hosszú távú programnyilatkozatban 1990-re megcélzott szintet, ha az előttünk álló húsz évben minden a lehető legjobban alakul. (Amire persze semmi biztosíték nincs, sőt.) Az valószínűsíthető tehát, hogy a tizenöt évből ötvenöt év lesz, ami nagyjából „a jereváni rádió jelenti” című bohózat szintjére viszi az ügyet, és teljesen érdektelen is lehetne ma már, de attól tartok, mégsem az.

Érdemes ugyanis elgondolkodni azon, hogy mi lett volna, ha akkor, ott, 1975-ben az Országos Tervhivatal távlati tervezési főosztályán valaki esetleg pontosan eltalálja és leírja azt, hogy mi is lesz valójában 1990-ben, tehát tizenöt évvel később. Vajon elhitte-e volna neki bárki az előrejelzését? Nyilván mindenki elmebetegnek és/vagy provokátornak, „szélsőségesnek” tekinti akkor, pedig mindössze a valóságot írta volna le. Ez újra megerősíti a régi mondást: „Igazat mondani könnyű, csak elhitetni nehéz.” Vagy egy másik történelmi példával élve: vajon mit szólt volna Bethlen István miniszterelnök, ha valamelyik munkatársa 1929 végén pontosan jelezte volna előre, hogy tizenöt év múlva, 1944 karácsonyán hogy is fog kinézni az ország és annak fővárosa? Depressziós képzelgésnek vélte volna mindenki e gondolatokat. Vajon mi az oka ezeknek a drámai kudarcoknak, miért vagyunk ennyire képtelenek a jövő előrejelzésére, és vajon most, amikor a Fidesz minden idők legnagyobb demokratikus felhatalmazásával nekivág a remélhetőleg akár tizenöt-húsz éves kormányzásának, vajon jobban állunk-e ezen a téren?

Az emberi közösségek a jövőről elmélkedve mindig hajlamosak azt gondolni, hogy elágazásmentes idők várnak ránk. Vagyis, hogy a jövő alapvetően ugyanazon trendek, tendenciák mentén alakul, amelyek a szemlélődőt körülvevő tér-időben léteznek. Többnyire tehát egyszerűen kivetítjük a közelmúlt folyamatait a jövőbe. Ha ez a jövő valóban elágazásmentes, vagyis nincsenek benne olyan kritikus pontok, ahol az események egészen más fordulatot vesznek/vehetnek, akkor akár ezzel a módszerrel is eltalálhatjuk a jövőt. Ám, ha nem így van, akkor tragikomikus melléfogás lesz a vége. Van-e okunk ma azt feltételezni, hogy az előttünk álló, módfelett kalandosnak ígérkező két évtized elágazásmentes lesz? Nyilvánvalóan nincs! Pontosabban, ha valaki így gondolja, azt csak azért teheti, mert úgy véli, hogy a világ, Európa és benne hazánk továbbra is alapvetően ugyanolyan feltételek és keretek közt folytathatja útját, mint eddig.

Ám az 1975-ös programnyilatkozat tragikomikus kudarcát is az okozta, hogy készítői szintén azt hitték, a jövő elágazásmentes. Megdöbbentő, hisz éppen akkor szerelték rá buzgó kezek hazánkra azokat a globális kifosztószivattyúkat, amelyeket 1975 és 1988 között az adósságcsapda, 1988 óta pedig, ennek következményeként, a hazánk területén ideiglenesen állomásozó multinacionális vállalatok által működtetett profitcsapda jelenít meg. Az 1972 és 1978 közötti nettó erőforrásbevonás tízmilliárd dollár volt, ám ezért eddig százötvenmilliárd dollár kamatot fizettünk, adósságunk mégis százmilliárd dollárral több, mint akkor volt. Az eredetileg felvett tőke „mindössze” 25-szörösét fizettették vissza velünk. A következő húsz év kormányai persze dönthetnek úgy, hogy továbbra is törlesztjük majd e hiteleket, csak az a baj, hogy ehhez a húsz évben már az eredeti összeg százszorosát, ezermilliárd dollárt kellene visszafizetni. Ez azonban maximum egy évtizeden belül nem annyira felzárkózáshoz, hanem inkább fizikai megsemmisüléshez vezetne. Mint ahogy az is, ha folytatni akarnánk az öngyilkos gyakorlatot: a nálunk tevékenykedő külföldi vállalatok az elmúlt húsz évben ötvenmilliárd dollárt fizettek be adóként a magyar költségvetésbe, de különböző jogcímeken nyolcvanmilliárdot kaptak a magyar államtól. Lendületes felzárkózást célul kitűzni, szép jövőt remélni jó, hisz a jövő már valóban elkezdődött. De valóban látjuk-e, mit hoz magával?