Magyar Hírlap online

A hagyomány fakuló képei

Megtörtént az, amit hosszú ideje vártak oly sokan: a katalánok betiltották a bikaviadalt. De a spanyolok is mozgolódnak: nemrég állatvédők tömege vetkőzött le egy bilbaói tüntetésen, hogy tiltakozzanak az ősi hagyomány ellen. „A társadalom nem engedhet meg egy olyan erkölcstelen látványosságot, mint amilyen a bikaviadal” – mondta az egyik részvevő.

Na, azért ez több, mint látványosság. A sumér és az egyiptomi kultúrában ugyanis a bika az istenség földi megtestesülése. Szarvának holdalakja miatt a perzsa és az indiai őshagyományban holdistenként szerepel. Közismert toposz Gilgames harca a bikával, és Thészeusz küzdelme a Minótaurosszal. Zeusz bika képében rabolja el Európét és vágtat el vele keletre (innen jön egyébként a Boszporusz neve, ami annyit jelent: a bika útja), hogy a legősibb emlékekről, a barlangrajzokról, valamint az újabb keletű mítoszokról – például Toldi Miklós küzdelméről – ne is beszéljünk. A bika tehát mitikus állat; a szarvas fenevaddal küzdő ember képe archetipikus kép.

Csakhogy a hagyományok alól olykor kiszalad a talaj. A bikaviadal ellen tüntetők hangadója szerint ez a küzdelem nem több, mint üres látványosság. Ők az egészben annyit látnak, hogy emberek állatokat mészárolnak. (Amikor ez fordítva történik, azt – gondolom – elégtételként fogják föl.) Vajon igazuk van-e?

Az őshagyomány felől nézve, és azt meggondolva, hogy a bikaviadal a nézőkben milyen atavisztikus képeket hív elő – intelligenciától és műveltségtől függetlenül, hiszen mélyebbről: közvetlenül a kollektív tudattalanból –, odanyilatkozhatunk, hogy ezek a tüntetők nem látják a lényeget, nem képesek megnyitni önmagukat az ősi ideák előtt. Itt egy tradícióról van szó, amelynek civilizált megítélése épp olyan nagy hiba, mint amilyen a vadászat ellen tiltakozó – persze vadászaton soha nem járt – értelmiségiek nyafogása. De a helyzet nem ilyen egyszerű.

Lee Congdom A történelem filozófiai használatai című esszéjében azt írja, hogy a gondolkodást mindig valamely sajátos hagyomány irányítja. És Polányi Mihályt idézi: „Elkerülhetetlenként fogadom el, hogy mindannyiunknak sajátos típusú tradicionális premisszák nagy számának kritikátlan elfogadásával kell szellemi fejlődésünket megkezdenünk; s hogy a magunk erőfeszítései révén bármily messzire jutunk is onnan, haladásunk mindig következtetések korlátozott, eredeti premisszáink felől elérhető osztályára fog szorítkozni.” A dolgok állása tehát megismerhető ugyan, de csakis perspektivikusan, bizonyos – nem szabadon választott – hagyomány ablakán keresztül. Ezt kényszerként éljük meg, mondja Polányi.

A hagyomány e felfogás szerint szemben áll a „magunk erőfeszítéseivel”, s bár annak személyes-történeti ketrecéből nem törhetünk ki, a gondolkodói szabadság nevében mégis meg kell próbálnunk kirúgni a ház oldalát. A tradíció és az individuális élet közötti feszültség itt a tradíció és a szabadság harcaként van feltüntetve. E mögött az a liberális szabadságfogalom érhető tetten, amely a szabadságot mentességként, a mindenféle tradíciótól független, szabad lebegésként érti.

Most elkezdhetnék politizálni, de ez az út nem érdekel. Inkább azon tűnődnék, hogy mi történik, ha a gondolkodás két hagyománya találkozik, ütközik egymással. Vajon milyen alapon döntünk az egyik vagy a másik mellett?

Minél messzebb megyünk vissza az időben, annál kevésbé merülhet fel ez a kérdés. A tradicionális társadalmak számára a hagyomány az élet öntőformája volt, a korabeli ember nem érezte szellemi feladatának, hogy relativizáljon, hogy egy hagyomány létjogosultságára rákérdezzen, vagy netán be akarja tiltani. A mai értékpluralizmus idején azonban a hagyomány már nem hagyomány. A lényege veszett el, melyet kizárólagossága őrzött. Hagyományok ma is vannak, őrzők is vannak, vigyáznak a strázsán, álldogálnak a múzeumok, skanzenek, táncházak bejáratánál.

Egy ilyen világban már lehet vitatkozni arról, hogy szükség van-e egy bizonyos hagyományra. Szükség van-e arra az ősi hitre, hogy a tigris csontja mágikus erejű, akkor is, ha a tigris egy-két évtized múlva éppen e hagyomány miatt fog kipusztulni? Szükség van-e a férfivá avatás bálnaöléssel összekapcsolt ősi szertartására? Szükség van-e a bikaviadalra, amely két tévénézés között atavisztikus hájjal kenegeti a fogyasztói szavazópolgárok lelkiségét? Lehet vitatkozni.