Magyar Hírlap online

A bécsi néni

A hölgyet még bolondos és sajna, tovatűnt ifjúságomból ismertem, vonzó volt és titokzatos, már hogyne örültem volna, midőn néhány éve a múlt mélységesen mély és szinte homályba veszett ködképei közül váratlanul előbukkant, jelezvén, hogy régóta Bécsben él, még korábbi írásaimra is emlékszik, és egyáltalán: jó volna újra látni egymást.

Amint ez megtörtént (még mindig vonzó, korát meghazudtolóan izgalmas jelenség), közölte velem, hogyha nem tudnám, ő európai és humanista. Amilyen naiv vagyok, nem fogtam gyanút. Később, midőn láttam, hogy a lakása tele van Der Standardokkal, már nem álltam meg, és afféle „miért pont most változzak meg”-alapon, tettem néhány keresetlen megjegyzést a lapra meg a jó Paul Lendvaira. Ekkor még csak enyhén rosszalló pillantásokat kaptam, végtére is európaiság meg humanizmus, de jöttek a 2010-es választások, és a hölgy nemcsak azt fedezte fel, hogy gyakran írok a Magyar Hírlapban, de valamilyen rejtélyes képzettársítás következtében a lap egykori balliberális szellemiségének korábbi megváltozását szerény személyem és néhány vezető munkatárs aknamunkájának tulajdonította. Európai és humanista mércével aztán ripsz-ropsz így lettem többedmagammal a bécsi néni szemében Orbán-bérenc és fasiszta és renegát Kautsky meg minden elképzelhető hasonló. Talán még azt is elterjesztette rólam (rólunk), hogy hároméves korunkban karóba húztuk a nagymamánkat, és valójában mi irányíttattuk a gépeket a World Trade Center tornyainak. (A Kennedy-gyilkosság elkövetéséről nem is beszélve.)

Mindez jó másfél évvel a Magyarország elleni totális új háború előtt történt. Szolid előjáték gyanánt, de távolról sem megszívlelendő tanulságok nélkül. Mert a bécsi néni és a hozzá hasonló idegenbe szakadt hazánkfiai és lányai távolról sem egytől egyig azok a potenciális segítő szövetségesek, akik felé a mostani feszült helyzetben elindulnánk, akikhez fordulni kellene és lehetne. (Gondoljunk csak például az Amerikai Népszavára és a körülötte lévő honfitársainkra.) Nemcsak Paul Lendvaik és Charles Gatik, hanem jóval szerényebb hangzású névvel rendelkező bécsi és egyéb nénik és bácsik is vannak a külhoni magyarok között szép számmal. Akik küllemre, meglehet, még mindig vonzóak. De csak arra. És magyar az anyanyelvük.

A bécsi néni mostanában bizonyára nem csekély nagyságrendű elégtétellel lapozgathatja a Der Standardot és meggyőződéssel hirdetheti, hogy lám, az európai és humanista szellem végre felfedezte a gaz orbáni fasiszta-nacionalista-masiniszta diktatúra valóságát, és büntet, ahogyan az Európához és a humanizmushoz illő. A bécsi néniről ábrándosan néha eszembe jut, mit írt a magyar újságírás egyik, mára szinte elfeledett klasszikusa, a nagyszerű Bálint György a derék eb humanizmusáról, amit monológjában a macska jó adag idegenkedéssel szemlél: minden munkát elvégez, mindig azt ugatja meg, akire a gazdája haragszik, minden rúgást eltűr, és minden falatot hálásan megköszön. Mint általában a „humanisták”, minden érdeket tisztel, kivéve a saját fajtájáét. Bálint György, akinek nevét a bécsi néni boldogult magyarhoni évei alatt akár az újságíró-iskola méltó névadójaként is ismerhette volna, idézi a náci Németországban elhíresült, Goebbelsnek tulajdonított (bár nem tőle származó) mondást is: „Ha azt a szót hallom: kultúra, kinyitom Browning revolverem biztonsági zárját.” A humanista európai ebek dicsőségére behelyettesítendő: Ha azt a szót hallom, Magyarország… Csakhogy a bécsi néni, szegény, nem tud arról, amit ugyancsak Bálint írt le a macska nevében: mégis az én szemem világít a sötétben.