Magyar Hírlap online

A baloldal elveszett

Körültekintve a világpolitikai térképen, azt látjuk, hogy jobb- és baloldal mint a politikai tagoltság alapképlete létezik még, de éppen elveszti vagy már elvesztette értelmét. Ennek az a legfőbb oka, hogy az emberiség nagy, feszítő kérdéseire egyelőre egyik oldal sem tudott megnyugtató vagy legalább az adott körülmények között elfogadható választ adni. E kérdések egyike a nemzetek létéhez, a nemzetállamok és a nemzeti kultúrák sorsához, jövőjéhez kapcsolódik a globalizmus korában. A nemzetek nemzeti mivoltukban, saját kultúrájukban, nyelvükben, államiságukban és történelmi önazonosságukban akarnak élni, a globalizmus erői pedig éppen ezt nem akarják, mert a nemzetek léte akadálya a liberális kapitalizmus, azaz a nemzetek fölötti tőke uralmának.

A népek, a társadalmak tagjai biztonságban akarnak élni, igazságosabb társadalmakban, méltányosabb elosztást követelnek, mondhatnánk az egykori munkásmozgalom jelszavával: legalább „munkát, kenyeret”, vagyis létbiztonságot és lehetőség szerint jobb életet. Ezzel szemben a globális tőke érdeke a minél nagyobb profit elérése minél kevesebb költséggel. És ma már a régi munkásosztály és munkásmozgalom eltűnésével, a harcos baloldal és a szovjet impérium teljes erkölcsi csődjével, hitelvesztésével és felbomlásával kinyílt a tér a tőkés érdekek gátlástalan érvényesítéséhez. Jobb- és baloldal mindenütt vergődik ugyan e kérdések szövevényében, de mindketten ugyanakkora pórázon lettek megkötve a nemzetközi liberális irányítók, a finánctőke vezető csoportjainak mindeddig megrendíthetetlen oszlopaihoz. Ez a liberális világrend most látszik megrendülni, s vele együtt mindazok a politikai erők, amelyek jobb- és baloldalon, de főként a baloldalon összenőttek vele.

Ha igaz ez a rajtunk kívüli világban, százszorosan igaz nálunk. Itt a baloldal hagyományos történelmi szerepe kiemelkedően gyalázatos, a legszorosabb együttműködésében a kozmopolita, hazafiatlan liberalizmussal. Először 1918–19 liberális-szociáldemokrata Károlyi-kormánya, majd Kun Béla és Szamuely Tibor vörösterrorja fedte fel a magyarországi baloldal igazi arcát, és ezek a hónapok alapozták meg azt a jelenséget, amelyet nálunk baloldalnak lehetett nevezni. Azután a Rákosi–Gerő–Farkas–Révai négyes fogat rémuralma jött ’45 után, majd az ötvenhat utáni bosszúálló, kegyetlen megtorlás. Mindez együtt annyi hazaárulást, embertelenséget, a magyarság és az emberiség ellen elkövetett bűntényt halmozott fel történetükben és általuk a mi történelmünkben, hogy a lassan „konszolidált” MSZMP-diktatúra ettől akkor sem szabadulhatott volna, ha egyáltalán szándékában áll, s ha tesz komoly lépéseket arra, hogy gyökeresen megújítsa a hazai baloldalt, és elszakítsa ettől a védhetetlen hagyománytól. Nem tett ilyen lépéseket érdemben. A pétergáborok, biszkubélák, ávós pribékek politikai osztálya nemcsak szellemében, de fizikai valóságában is maradt tartósan mint a rendszer része, arculatának legalábbis egyik fő vonása. Ott éktelenkedett a rendszerváltásig. Azt hittük egy rövid ideig, hogy csak addig, de attól kezdve egyszer s mindenkorra eltűnik. Azt már az MSZP, az utódpárt és szövetségese, az SZDSZ garantálta, hogy ne tűnjön el. És garantálták azok a magukat jobboldalinak hirdető, rendszerváltó szerepben tetszelgő politikai parvenük, akik megakadályozták, hogy ez a fajta ávósutód, szociálliberális erőcsoport kiszorítható legyen a magyar közéletből. És tettek értük mindenekfölött azok a „nemzetközi” gazdasági és politikai csoportok, amelyek a pórázt fogták.

A rendszerváltás képtelenségei közé tartozik, hogy egykori ÁVH-sok, pufajkások részint személyükben, részint utódaikban visszavehették vagy megtarthatták a hatalmukat. Ezek az érdekszövetségek néhány év alatt – különös intenzitással az utóbbi nyolc évben – önmagukból és köreik­ből közpénzen kitenyésztettek egy új burzsoáziát, és elszegényítették az országot és népét. Hagyományosan „baloldali” sajtójuk pedig híven szolgálta és szolgálja őket máig. Ki veheti komolyan ezek után, hogy a baloldal meg tud újulni? Ki gondolhatja komolyan, hogy ugyanazok az emberek, akik eddig elfogadták vagy kiszolgálták múltjával és jelenével együtt ennek a pártnak a politikai és ideológiai vezetőit, akármit tettek is, azok most új álarcban, új jelmez által képesek lehetnének valami egészen mást tenni, másképpen gondolkodni és érezni, mint eddig? Ki hiheti, hogy a nemzet, a haza rombolói most a történelmi vereség hatására hirtelen a nemzet építői, a hazai érdekek képviselői lehetnek? Nem is utal erre semmi jel.

A baloldal elveszett a baloldalon. Belefulladt a saját történelmi bűneibe, de még egyszer – alighanem utoljára – kigőzölgött vadul az Apró-villa politikai vegykonyhájából, és kis híján megfojtotta az országot is. Ám a teret nem a jobboldal fogja teljesen kitölteni, hanem az a politikai erő, azok a politikusok, akik az elporladó jobb- és baloldal fölé emelkedve hiteles nemzeti és szociális politikát folytatnak. Ez az, ami már régen nem várható balról.