Sarkosan fogalmazva

Nem tudom, a képviselők hogyan vannak vele, de nekem már nagyon hiányzott az Országgyűlés munkája, pontosabban a parlamenti közvetítés. Színház is ez, igazi commedia dell’arte, néha cirkusz, főszereplőkkel és statisztákkal, rituális mozzanatokkal, demokráciánk biztosítéka és tükre, mert akik ott ülnek, azok a mi képünket viselik, ilyenek vagyunk. A kamera közel hozza az arcokat, elkalandozik arrafelé is, ahol nem számítanak a közfigyelemre. Vannak sztárok, levitézlett, bár ismerős figurák, és ismeretlen harcosok, néma leventék. Kedvenc részei is vannak az előadásnak, például a napirend megállapítása, illetve a napirendi javaslatok leszavazása, a napirend előtti felszólalások, az interpellációk, az azonnali kérdések, és persze a kétpercesek. A háttérben az okos gyülekezet tagjai tesznek-vesznek, nevetgélnek, sugdolóznak, telefonálnak, számítógépeznek. Sportmérkőzést nézünk, többnyire unalmas a meccs, de van kedvenc csapatunk, szorítunk neki. Néha kimegyünk és otthagyjuk a tévét, van egyéb dolgunk is, de a hangokra figyelünk, bármikor jöhet egy új, izgalmas fordulat a folytatásos drámában. Hátul néha felbukkan kedvencünk, könyökölve támasztja bús fejét Steinmann, a grófnő, akitől megvált hálátlan népe, ott ül gondterhelten Laci néni, siratja hazánk mélypontra jutott külkapcsolatait. Nincs ezzel semmi baj, mindenhol így van: a kormánypártok vidámak és derűlátók, az ellenzék szomorú, közelgő tragédia árnyéka felhőzi homlokát, de eljön az idő, amikor végre a tudatlan nép is belátja, régen jobb volt. A vezérszónoki expozékat általában kihagyjuk, a tudósítások majd kibogarásszák azt a két lényeges mondatot, amit a szöveg jótékonyan magába zár. Jobb, ha hozzászokunk az üres padsorokhoz is: 2014-ben már feleannyian küzdenek és szenvednek értünk és helyettünk. Félretéve a tréfát, figyeljük őket, még ha időnként mi is kimegyünk levegőzni, amíg ingyen van.