Sarkosan fogalmazva

Enyhén szólva tréfás, ahogyan a posztkommunisták megpróbálnak elődöt keresni maguknak. Nem könnyű dolog valamelyest szalonképes példaképet találni, túl sok köztük a tömeggyilkos és hazaáruló. Az viszont egyenesen hátborzongató, ahogyan a csekély választék felett marakodnak. Legutóbb a Népszava hétvégi számában Szentgyörgyi Zsuzsa méltatta Kádár Jánost (Levél Niedermüller Péternek), méghozzá Nagy Imre ellenében. A kolumnás cikk, Kádár hatalmas fényképével akár a baloldal magánügye is lehetne, pontosabban az MSZP, a DK és a többi, még baloldalibb párt belső ügye, majd kiderül, kik a bolsevikok és kik a mensevikek, a szektások és a jobboldali elhajlók. A cikk szerzője azonban Kádár János, a realista politikus magasztalását Nagy Imre ócsárlásával igyekszik igazolni, szerinte Kádár realista volt, Nagy Imre pedig felelőtlen fantaszta, aki nem volt tisztában az erőviszonyokkal, nemcsak ő, hanem környezete sem tudott angolul, s mi több, nem nézett a térképre, melyen hazánkat a nagy Szovjetunió érdekkörébe utalta a Nyugat. Nem kellett volna deklarálni a kilépést a Varsói Szerződésből, „a kemény, furfangos sakkjátékosnak”, Kádárnak volt igaza, aki – Horthyval ellentétben – nem csinált diktatúrát. És felteszi azt a megbocsáthatatlanul gonosz kérdést is, hogy „de kérdem, és kérdezhetjük sokan: vajon ha megvalósul a Nagy Imre-i nonszensz, vagyis nem jönnek be a szovjet csapatok, és hagyják, hogy kilépjünk a VSZ-ből, akkor mivé válunk?” Én szívesen megmondom: ott tartanánk, ahol most Ausztria vagy Finnország. Azt hiszem, egy lap történetében ez a mélypont, ilyen gondolatokat lehet ugyan közölni, mivel – ez a példa is mutatja – korlátlan sajtószabadság van hazánkban, de a népámításnak és 1956 meggyalázásának talán nem a legjobb módja, hogy a szocialistáknak híveket szerezzenek. Nagy Imrének, „a nem túl tehetséges embernek példaképpé emelése” ellen lehet tiltakozni, ez a történészek dolga, de éppen Kádárral szemben tenni ezt tényleg kommunista hagyomány. Egymás irtásában is remek munkát végeztek.