Magyar Hírlap online

Portugál blues kápolna stílusban

"sírva vigadunk"

Noha Seres Rezső örökbecsű Szomorú vasárnap című slágere továbbra is az öngyilkosok első számú balladája, a portugáloknak sem kell szégyenkezniük e téren. Nekik ott a fado (ejtsd: fádu), amelyet a nyugatiak csak portugál bluesként aposztrofálnak. Aki meg akarja érteni a hajdan világfelfedező portugálok lelkét, annak meg kell ismerkednie ezzel a balladai stílussal. Eredete még az afrikai rabszolgákhoz fűződik, a későbbi hódítások tapasztalata tovább színezte, de kapcsolatba hozzák a fadót az arab hódítókkal is, s rokonítják az andalúz flamencóval is.

Világfájdalom gitárral
Az egykori világhatalomból magyarországnyi méretűre zsugorodott országban ez a melankolikus dalstílus a mai napig a portugálokra jellemző világfájdalmat és fatalizmust jellemzi. Ők maguk csak a saudade (ejtsd: szaudád) kifejezést alkalmazzák arra a depressziós, világfájdalmas életérzésre, amelyről a fado mesél. A dalt a portugál fadogitárral kísérik. A hangszernek két fajtája van: a kevésbé kesergő a lisszaboni, az igazán érfelvágós pedig a harmadik legnagyobb luzitán város, Coimbra nevét viseli.
Egy coimbrai pincérnő azt mesélte nekem, hogy Európa harmadik legrégebbi egyetemvárosában a diákoknak régtől fogva mindig volt okuk a kesergésre, a honvágy, szerelmi csalódás vagy a tanulmányi kudarcok miatt, s mindezt dalban mondták el. Ha be akarunk vágódni a helyieknél, a fado kapcsán említsük meg a valaha élt legnagyobb fadodívát, Amália Rodriguest. A magyar Karády Katalinhoz (külsőleg is) hasonlítható legendás énekesnő még most is hihetetlenül népszerű. Lisszabonban lépten-nyomon fényképek, emléktáblák örökítik meg a fado istennőjének emlékét. Amikor 1999-ben elhunyt, egynapos nemzeti gyászt rendeltek el a tiszteletére, s ma már múzeum és alapítvány is ápolja kulturális örökét a fővárosban.

Cukrászdába járnak inni
Nos, a portugálok érdekes nép, furcsa szokásokkal, gyönyörű vidékkel. Például nem kocsmákba vagy bárokba járnak, hanem cukrászdákba. A pasteleríák azonban mégiscsak kiskocsmák, de mindenki így hívja, s a süteményeken kívül inni is lehet, s nőknek sem rangon aluli ott fogyasztani. Portugáliában kalandozva észre fogjuk venni, hogy a helyiek nagyon édesszájúak, ezért nem véletlen, hogy a cukrászdába járnak inni, amelynek falát gyakran a díszes portugál csempe (azulejo) borítja.
A sztereotípiákra építő világutazó meg fog hökkenni, ha csupán abból indul ki, hogy a luzitánok egy félszigeten élnek a spanyolokkal, tehát rokon népek. A szomszédságon kívül szinte semmi közös nincs bennük. Igaz, egyaránt a latin nyelvcsaládhoz tartoznak, ennélfogva a luzitánok tökéletesen értik a spanyolt, ami fordítva nem igaz. Egy vérbeli spanyolnak amúgy is nehéz lenne megmagyarázni, miért kellene nyelveket tanulnia, hiszen az egész világon megérteti magát. A portugálok viszont – hozzánk hasonlóan – tudják, mit jelent egy nehéz anyanyelvet beszélő kis nemzetnek lenni, ezért nem várják el a kínlódást az utazótól. Angolul vagy franciául elboldogulhatunk.
Ha nem is olyan macsós-melldöngetősen, de azért a portugálok hiúk világfelfedező történelmi múltjuk miatt. Coimbrában járva érdemes időt szánni a Portugal dos Pequenitos (Kicsik Portugáliája) nevű parkra. Szórakoztató formában, miniatűr házikókban berendezett kiállításon mutatják be az egykori luzitán gyarmatok történetét.

Nem saláta, leves
A gasztronómia is meglepetéseket okozhat annak, aki hagyományos mediterrán kosztot várna. A portugálok ugyanis hozzánk hasonlóan nem salátás, hanem leveses nemzet. Ebből a magyar gyomornak nélkülözhetetlen előételből minden kisvendéglőben akad több fajta, sőt már külön bárok is létesültek a sopa-funoknak, s a forró leveshez bátran próbáljuk ki a helyi erőspaprika-készítményeket. Amíg azonban a menün meditálunk, kóstoljuk meg a minden vendég asztalára kérés nélkül is felszolgált kecske- és juhsajtból, tonhalpástétomból, zsemlécskékből álló falatokat. A helyi báránykülönlegességet is kár lenne kihagyni.
Majd miután a turisztikai hivatalban található internetezőben útlevelünk felmutatásával ingyenesen csekkoltuk elektronikus levelezésünket, érdemes felsétálni a kiskápolnába, miért is másért, mint fadót hallgatni. A hajdani templomban még finom bort is ihatunk, hiszen ma már Á Capela néven fadobárként működik. A kápolnában galériát építettek a zongoristának, alul pedig a hallgatóság foglalhat helyet szent áhítatban, s egyáltalán nem profán módon, de megihat egy pohár finom vörösbort is műélvezet közben.