Magyar Hírlap online

Kína űrprogramja már a Holdat is célba vette

A kínai kormány az ázsiai ország űrkutatási programjának legfontosabb stratégiai céljaként jelölte meg a holdra szállást. Tudósok szerint valamikor 2020 után szállhat le a hatalmas állam űrhajója az égitesten. Mintegy négy évtizednyi szünet után irányul most ismét a tudományos világ és a kutatók figyelme a Hold felé, pedig „égi kísérőnk” lényegében a kezdetektől fogva izgalomban tartotta az emberiség fantáziáját. Sőt már évszázadokkal azelőtt, hogy a tech­nikai fejlettség lehetővé tette volna, művészek egész sora foglalkozott a holdra szállás illúziójával.

A kínai űrkutatás legfontosabb távlati céljaként határozta meg a holdra szállást a pekingi kormánynak az év végén kiadott úgynevezett Fehér könyve, amelyben a tudományos programnak a következő öt esztendőre tervezett, és a legfontosabbnak tekintett stratégiai céljait foglalták össze. Az éjszakai égboltot uraló égitestet a tervek szerint egy háromlépcsős programban érik el: először keringő egységeket állítanak Hold körüli pályára, amelyek a későbbiekben a leszálló egységek landolását segítik majd; második lépésben felmérik a területet; a valódi holdra szállás pedig tulajdonképpen a program harmadik fázisában valósul majd meg. Ekkor a tervek szerint mintákat vesznek az égitest felszínéről, és azokat a Földre juttatják.

A Fehér könyv kiemeli azt is, hogy az elmúlt öt évben az ázsiai ország „áttöréseket ért el” az űrrepülésben, de a Hold kutatásában és tanulmányozásában is. Ezt pedig már csak a tavalyi eredmények láttán is mindenképp el kell ismernünk a kínai vezetésnek.

Negyven év szünet

Habár a Fehér könyv elsősorban a következő öt esztendőre tervezett tudományos fejlesztésekkel foglalkozik, kínai tudósok becslése szerint asztronautáik néhány évvel később, valamikor 2020 után juthatnak el az égitestre – ismertette a Financial Times című brit gazdasági lap.

A kínai Hold-program már csak azért is izgalmas, mert idén lesz pontosan negyven esztendeje annak, hogy legutóbb ember járt az égitesten: 1972-ben, az amerikai Apollo–17 missziójával jutottak el asztronauták a Holdra. És azóta semmi. Illetve senki.

Az utóbbi négy évtizedben más irányba fordult az űrkutatás, illetve a tudományos világ érdeklődése és figyelme, így hát felerősödtek a szkeptikus hangok, sőt elterjedtek olyan vélemények is, amelyek szerint a holdra szállás meg sem történt, s csak a hidegháború hevében – hogy megszégyenítsék a Szovjetuniót, és a fölény látszatát keltsék –, egy amerikai katonai támaszponton, hollywoodi eszközökkel készítették el az erről készült manipulált felvételeket. Ez persze tudománytalan kacsa, amelyiknek semmi alapja sincs – s mégis kiváló összeesküvés-elméleteket lehetett, és lehet a ma napig is felépíteni erre. Hiszen – ha másért nem is –, a Szovjetunió mindenre kiterjedő figyelmét egészen bizonyosan nem kerülte el az azokra az évekre jellemző szokatlanul nagy égi aktivitás, így hát Moszkvának és Bajkonurnak is tisztában kellett lennie azzal, hogy az űrrepülés valóban megtörtént-e. Árgus szemek figyelték a kor csúcstechnológiájával megépített távcsöveken, hogy mit művelnek az amerikai űrhajósok ott, ahová szovjet ember még nem juthatott el. Ha pedig valaki sietett volna cáfolni a történteket, és bebizonyítani a közzétett felvételek hamisságát, hát ők minden bizonnyal az élen jártak volna ebben.

A Hold – vagy, ahogy gyakran nevezik: égi kísérőnk – gyakorlatilag a kezdetektől fogva izgalomban tartotta az emberiség fantáziáját, csodás lényekkel népesítette be, istenségként tisztelte, szellemek otthonának tekintette, legendákat társított hozzá, hiedelmeket alapozott rá; népek, nemzetek és vallások választották jelképükül különböző formáiban, hol teli-, hol meg csak félholdként.
S természetesen a művészeteknek, az irodalomnak is folyamatosan ihletője volt, Verne Gyula világhírű, Utazás a Holdba című regényének első francia kiadása például 1865-ben jelent meg, majd – a nagy sikerre való tekintettel – öt évvel később, 1870-ben a szerző kiegészítette ezt az Utazás a Hold körül című második résszel.

Holdra szállás tizenhat percben

Az ugyancsak francia Georges Méliès pedig sajátos adaptációban, de már a filmművészet korai időszakában, 1902-ben elkészítette némafilmjét, amelyik Verne regénye nyomán beszéli el ugyanezt a történetet, s a rendező ezzel gyakorlatilag megteremtette a science-fiction, vagyis a tudományos-fantasztikum mozgóképes műfaját. Habár ezek a felvételek, így száztíz esztendővel később, mai szemmel nézve, a modern filmtechnikához szokott néző számára már igencsak sutáknak tűnhetnek, s a maguk módján kezdetlegesek is, Méliès-ről feljegyezték, hogy diadalmenet-szerű sikert ért el az Utazás a Holdba című, tizenhat perces filmjével.

A fantáziától a valóságig

Georges Méliès azokban az években az elsők közé tartozott, akik irodalmi alapot is felhasználtak filmjeikhez. Az űrutazásra vállalkozó tudóscsapat rakétája – ahogy Verne regényében, úgy a filmen is – egy óriási ágyúlövedék volt, amelyik célba érve épp a Hold jobb szemébe fúródott. Az égitest arcaként pedig maga rendező jelent meg a korabeli mozivásznakon… A művész be is népesítette a Holdat: víziói szerint rovarszerű élőlények lakják az égitestet, akik a történetben foglyul ejtik a Földről érkezett, összevissza tébláboló keménykalapos úriembereket...

Egy hidegháború kellett azonban ahhoz, hogy az illúziók világából kilépve, hat évtizeddel később immár a valóságban is megtörténhessen a holdra szállás. Az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti űrhajsza akkor érte el csúcspontját, amikor John Fitzgerald Kennedy elnök célul tűzte ki, hogy még a hatvanas években elérjék az égitestet. 1966-ban indult az amerikai Apollo program, amelynek kezdeti szakaszát alig egy évvel később máris súlyos tragédia árnyékolta be: egy rutinellenőrzés során tűz ütött ki, és három űrhajós meghalt. A hajsza azonban tovább folytatódott: 1968-ban az Apollo–8 hat nap alatt tízszer kerülte meg a Holdat. A repülésnek különleges jelentőséget adott, hogy ekkor használták először a Saturn–V indítórakétát.

A szovjeteknél is megfeszített munka folyt, és náluk is egy tragédia lett a kapkodás eredménye: 1967-ben, a Szojuz–1 űrhajó leszállás közben a földbe csapódott, és Vlagyi­mir Komarov asztronauta életét vesztette. Két évvel később azonban jelentős eredményt értek el azzal, hogy a Szojuz–4 és a Szojuz–5 űrhajók a világűrben összekapcsolódtak. Az amerikaiak négy évvel korábban, még az Apollót megelőző a Ge­mi­ni-programban hajtottak végre hasonló, ugyancsak sikeres műveletet: 1965-ben a Gemini–6 és a Gemi­ni–7 űrhajók hajtották végre ezt az űrbravúrt.

Az 1963-ban meggyilkolt Kennedy elnök azonban már nem érhette meg az általa kitűzött cél megvalósulását: az Apollo–11 legénységének két tagja, az idén nyolcvankét esztendős Neil Armstrong és Edwin Aldrin 1969. július 20-án szállt le a Holdra. Azt hiszem, hogy túlzások nélkül mondhatjuk: ezzel gyakorlatilag az emberiség évszázados álmát valósították meg.

A tudományos világ érdeklődése az utóbbi években fordult ismét a Hold felé, s nemcsak a kínaiak, de az Egyesült Államok is újabb programokkal tanulmányozzák az égitestet. A múlt év utolsó és az új esztendő első napján állították például Hold körüli pályára a GRAIL űrszonda ikreket – közölte az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA. A 496 millió dolláros küldetésben az űrszondákat szeptember 10-én indították a floridai Cape Canaveral légibázisról. A következő három hónapban az ikrek ötvenhat kilométerre a Hold felszíne fölött, poláris pályán keringenek. Céljuk, hogy részletesen meghatározzák az égitest gravitá­ciós mezejét, és ezáltal információkhoz jussanak a Hold belső szerkezetéről, kialakulásáról, fejlődéséről.

---

Az ágyú története

Szemléletesen példázza a korabeli – mai szemmel nézve valóban kezdetlegesnek tűnő – elképzeléseket Verne Gyula Utazás a Holdba című regényének vonatkozó részlete: „Mi történik, amikor egy lövedéket kilőnek az űrbe? Három, egymástól független erő hat rá: a környező közeg ellenállása, a Föld vonzóereje és a kapott lökés ereje. Vizsgáljuk meg ezt a három erőt. A környező közeg, vagyis a levegő ellenállása nem sokat számít. A Föld légköre csupán 40 mérföld magas. 12 000 yard sebesség mellett a lövedék 5 másodperc alatt átszeli, s ez az idő oly rövid, hogy a környezet ellenállását jelentéktelen tényezőnek tekinthetjük. Térjünk át tehát a Föld vonzóerejére, vagyis a gránát súlyára. Tudjuk, hogy a súly a távolság négyzetének fordított arányában csökken. A fizika erről azt tanítja: Ha egy szabadon eső test a Föld felszínére esik, az esés az első másodpercben 15 láb lesz. Ha ugyanezt a testet 257 542 mérföld távolságba helyezzük, vagyis a Hold távolságába, az esés az első másodpercben körülbelül 1,14 milliméter lesz. Ez csaknem egyenlő a mozdulatlansággal. A nehézkedési erőt kell tehát fokozatosan leküzdeni. S ezt hogyan érjük el? A lökés erejével.

- Ez a nagy nehézség - mondta az őrnagy.

- Valóban, ez a nagy nehézség - felelte az elnök. - De mi ezt a nehézséget is le fogjuk küzdeni, mert a nekünk most szükséges lökés ereje az ágyúcső hosszától és a felhasznált lőpor mennyiségétől függ; a lőpor mennyiségét pedig csak az ágyú ellenálló képessége korlátozza. Ma tehát azzal foglalkozunk, hogy milyen méretű legyen az ágyú. Miután ez nem csataágyú, természetesen úgy tudjuk felállítani, hogy ellenállási képessége szinte végtelen.”