Magyar Hírlap online

Imigyen értették a becsületet

A tisztek a fegyveres összecsapást életmódjuk részének tekintették, és az egyenruhán esett szégyenfoltot gyakorta vérrel mosták le

Izgalmas hadtörténeti kérdés, miféle szabályok vonatkoztak az Osztrák–Magyar Monarchia és a két világháború közötti, uralkodó nélküli Magyar Királyság tisztikarára. A mából nézve talán különös lehet, mit értettek az egyenruhások becsület alatt.

A tiszti kardbojt azáltal, hogy párbajképessé tette viselőjét, nemcsak az úriemberek sorába emelte, hanem a reá vonatkozó becsületkódex maradéktalan betartását is folyamatosan megkövetelte. Ha egy egyenruhás olyan ügybe keveredett, amelynek kapcsán felmerült a lehetőség, hogy méltatlan annak viselésére, akkor ügyét a nyilvánosság számára zárt katonai becsületbíróság tárgyalta. Ezeket a testületeket mindig az inkriminált tiszt alakulata állította ki, és a vádlott számíthatott rá, hogy szigorúbban ítélkeznek felette, mint azt a polgári bíróságok tennék. Hiszen a tiszti becsület mintaként szolgált minden úriember számára, ezért a kardbojton esett „foltot” le kellett mosni. Szarkasztikusan azt mondhatnánk, hogy a legkiválóbb folttisztítónak a vér bizonyult. Ez lehetett a sérelem okozójáé is, de lehetett magáé az érintett egyenruhásé is. Talán nem véletlen, hogy ebben a korban párbajőrület dívott.

A tisztek a fegyveres összecsapást életmódjuk részének tekintették, ezzel szemben igazi fejtörést okozott számukra a becsületbeli önvédelem kategóriája. Ha egy katonát a nyilvánosság előtt valaki megsértett, akkor ezzel a tisztikar egészét sározta be. Ilyenkor a sértettnek azonnal reagálnia kellet. Ideális esetben – ha úriember volt a sértő fél – a tiszt párbajban vehetett elégtételt. Aki ezt nem tette meg, maga is elvesztette a becsületét, a tisztikar kitaszította sorai közül. Elégtételt venni azonban nem volt annyira egyszerű, mert ha a sértő fél nem volt párbajképes, az akkor is kötelező volt, mégpedig a helyszínen és azonnal. Elképzelhető, micsoda felfordulást okozott egy kiélezett szi­tuációban a párbajképesség megállapítása, majd az azt követő „megtorlás”. Ha például egy boltos segédje inzultált egy tisztet, akkor az egyenruhás a helyszínen – kard hiányában – akár le is lőhette. Bár a kard holléte később újabb kínos kérdéseket vetett fel a becsületbíróságon, főleg akkor, ha a beavatkozás – mai szóval élve – meghaladta az elégséges mértékét.

Más volt a helyzet a gazdasági ügyekben. A becsületkódex ugyanis megkülönböztetett többek között becsületbe vágó, piszkos és könnyelmű adósságot is. A becsületbe vágó adósság úriemberek között keletkezett, ebben a korban – napjainktól eltérően – attól még nem lett valaki úriember, hogy vagyonnal rendelkezett. Piszkos adóssággal a tiszt a társadalom alsóbb rétegeinek tartozhatott. A könnyelmű adósság pedig a nagyvonalú költekező életmód következtében született. Talán mondani sem kell, hogy az egykori illetmények nem tették lehetővé a nagystílű életvitelt, ennek ellenére elvárták a katonától, hogy úriemberhez mél­tóan éljen. A legtöbben mégis képesek voltak megőrizni becsületüket úgy, hogy közben látványosan nem adósodtak el. Egy 1896–1897-es katonai büntetőügyekről készült felmérésből – amely a közös hadseregre vonatkozik – kiderül, hogy történtek tulajdon elleni visszaélések is, hiszen a tárgyalt ügyek 34,3 százaléka ilyen volt. Természetesen ilyen esetekben az érintett azonnal elvesztette a becsületét. Sok esetben a becsületbíróságra sem volt szükség.

Egy jómódú tüzér főhadnagyról jegyezte fel a történetírás, hogy egy társaival folytatott kártyacsatában feltette és elvesztette az ütegpénzt (amelyet az ünnepségekre tettek félre). Szerencsétlenségére másnap reggel a bankja előtt – ahová pénzért indult – véletlenül találkozott parancsnokával, akinek kötelességszerűen beszámolt az esetről. A parancsnok csak annyit mondott: „Tudnia kell… mi a kötelessége.” A főhadnagy hazatért, bocsánatkérő levelet írt, amelyben lemondott tiszti rangjáról, majd pisztolyával főbe lőtte magát. (Ez a cselekedet a mából nézve kétségtelenül bizarrnak, megdöbbentőnek hat.) A tiszti becsületre nevelés már a katonai intézmények zárt falai között megkezdődött, ahol azonban a császár és a király iránti hűség szellemében szocializálódó jövendő tisztek vajmi keveset tudtak a kapukon kívül zajló életről és viszonyokról.

A zárt, kasztszerű tiszti közösség számára a civil kapcsolatok hiánya nemcsak a haderő méretei miatt nem éreztette hatását, hanem azért sem, mert a kor aktív tisztjeivel szemben alapkövetelmény volt az apolitikusság. Így nem vonatkozhatott rájuk Menger Antal 1907-ben megfogalmazott gondolata: „Erkölcsös az, aki alkalmazkodik a társadalom hatalmi viszonyaihoz, erkölcstelen, aki azokkal szemben ellenállást fejt ki. Mivel a társadalom hatalmi viszonyai az idők folyamán változnak, elég gyakran megesik, hogy ugyanazokat a személyeket és cselekvéseket ma dicsérik és csodálják, holnap utálják és meg­bélyegzik.” w