Magyar Hírlap online

Aszimmetrikus hadviselés Irakban

Amikor az iraki háború véget ért, úgy tűnt, a gyors katonai győzelem ismét bebizonyította, hogy az Amerikai Egyesült Államok a katonai műveletek terén is a világ vezető hatalma. Az elmúlt hét év azonban több ponton is megcáfolta ezt az állítást.

A második iraki háborút több olyan rejtély is övezi, amelyre egészen a mai napig nem kaptunk választ. A háborút elméletileg azért indította az Egyesült Államok, mert a döntéshozók a hírszerző jelentések alapján biztosra vették, hogy Szaddám Huszein iraki diktátor birtokában olyan tömegpusztító fegyverek vannak, amelyek nemcsak a környező államokra, hanem Európa jelentős részére is súlyos fenyegetést jelenthetnek. Ilyeneket egészen a mai napig nem találtak, és valószínűsíthető, hogy sohasem fognak. További titok övezte az iraki Köztársasági Gárda erejét és ellenálló képességét is. A hadműveletek megkezdése után az amerikaiak egy gyönge, rosszul felszerelt hadsereggel találták szemben magukat, amely nem sok kedvet mutatott a harchoz, és a katonák tömegesen dezertáltak. A hadműveleti győzelem kivívása amerikai részről tehát nem volt különösebben nehéz. A háború utolsó szakaszában azonban szaporodtak az intő jelek. Az amerikaiak egyre többször találták szemben magukat olyan iszlám fanatikusokkal, akik katonai képzettséggel egyáltalán nem rendelkeztek, azonban szinte öngyilkos módjára harcoltak.

A hadtudomány aszimmetrikus hadviselésről akkor beszél, amikor a szemben álló felek technikai és képzettségbeli adottságai és képességei erőteljesen eltérnek egymástól. Az aszimmetrikus hadviselés kapcsán klasszikus bibliai példaként Dávid és Góliát történetét szokták említeni, ahol Dávid harceljárásbeli fölényével győzedelmeskedik Góliát felett.
A modern kor aszimmetrikus hábo­rúi­ban a gyengébb felek is a harceljárás egyedi értelmezésére építik taktikájukat. Stratégiáról azért nem beszélhetünk, mivel a második iraki háború befejezését követően a közigazgatás rövid idő alatt megszűnt létezni, és az országban a diktátor által addig mesterséges békében élő törzsek és vallási csoportok egymás ellen fordultak. A kirobbanó polgárháborút súlyosbította a megszállók ellen vívott harc is. Bár a szövetséges csapatok technikai és harceljárásbeli fölénnyel rendelkeztek, és a felszabadított irakiaknak a demokráciát próbálták elhozni, döbbenten kellett tapasztalniuk, hogy Irak demokratizálása és a szemben álló fegyveres csoportok pacifikálása hihetetlen nehézségekkel jár, és elképesztő költségek árán sem valósítható meg biztonságosan. Egyrészről az irakiak nem ismerték a demokrácia fogalmát, másrészt az amerikaiak­ra mint megszállókra, és nem mint felszabadítókra tekintettek. A kialakuló ellenérzéseket csak erősítették a szövetséges erők félresikerült támadásai, amelyekben civilek is áldozatul estek. A gerillák és a terroristák számára teljesen más értéket képvisel az emberi élet, mint a nyugat-euró­pai és az amerikai emberek szemében. Ezért a terrorista támadások célja szándékoltan nagy emberveszteségek elérése volt. A iraki lázadók a győzelem hármas célrendszeréből (ellenség legyőzése, területek elfoglalása, nemzeti akarat megtörése) egyértelműen a harmadik célra összpontosítanak.

Az amerikai katonai vezetők rövid idő alatt felismertek egy fontos összefüggést, amely a támadások intenzitása és a kiválasztott célpontok között állt fenn. Ezért a jövő hadviselésében a követendő példák megfogalmazásakor arra a megállapításra jutottak, hogy városi harcokra kell felkészülni, speciális képzettségű, hálózatba integrált, páncélos fedezettel rendelkező katonákkal. Az igazi felismerés azonban az volt, hogy a polgári lakossággal kapcsolatos békefenntartó, béketámogató műveletekre a hagyományosan kiképzett katonák nem alkalmasak.