Magyar Hírlap online

A középkori rengetegek túlzott pusztítása is oka volt a kis jégkorszaknak

A vulkanikus tevékenység felelős lehet a lehűlésért

Egy nemzetközi kutatócsoport grönlandi és kanadai gleccserek által konzervált ősi növények tanulmányozása közben arra a következtetésre jutott, hogy egy a 14. századot megelőző vulkánkitörés-sorozat volt az oka annak, hogy bolygónk klímája évszázadokra hűvösebbé vált. Ennek a hőmérsékletesésnek a következtében kezdtek el újra növekedni a sarki jégtakarók.
A kis jégkorszak lehetséges kiváltó okai máig vitatottak. A feltevések szerint okozhatta a naptevékenység csökkenése, a légkörbe jutó vulkáni hamu, mely visszaverte a Nap suga­rait, de akadtak olyanok is, akik szerint a pestisjárvány volt az oka a lehűlésnek. Ez utóbbi elképzelés szerint az 13. században rohamos fejlődésnek indult mezőgazdaság következményei hatalmas erdőirtások voltak, így megszaporodott a légkörben a szén-dioxid, aminek következménye az enyhe éghajlat lett. Ám az 1346-os pestisjárvány Európa lakosságának egyharmadát kipusztította, így az erdők is visszahódították területeiket, csökkent a szén-dioxid-szint, a légkör is lehűlt.

A kis jégkorszak következtében 1 Celsius-fokkal apadt a globális hőmérséklet, de Európa egyes részein főként télen erőteljesebb lehűlés következett be. A Temze jegén például könnyedén átgyalogoltak a londoniak, sőt vásárokat is tartottak a fehér páncélon. Továbbra sem teljesen bizonyos, pontosan mi okozta a lehűlést, de a tudósok újabb érveket találtak a vulkáni tevékenység mint kiváltó ok megerősítésére. A Coloradói Boulder Egyetemen végzett kutatásai alapján Gifford Miller új tanulmánya szerint négy, 1250 és 1300 között bekövetkezett nagy vulkánkitörés hatalmas, kénsavmolekulákat tartalmazó felhőket jutatott a felső légkörbe. Ezeknek az apró részecskéknek tulajdonítható a napsugarak visszaverődése.

A tudós szerint ez az első alkalom, hogy valaki kézzelfogható bizonyítékot tudott szolgáltatni a kis jégkorszak kiváltó okra. Ezeket az anyagokat északkelet-kanadai és grönlandi jégsapkákból nyerték ki. Ahogy a jégsapka terjedt, a jégpáncél alá záródott növények konzerválódtak, megőrizték magukon a szóban forgó részecskéket. Szénizotópos vizsgálatok segítségével meg tudták állapítani azok korát, és következtetni tudtak a kitörések időpontjaira, és arra, mikor, mennyire volt kiterjedt a jégtakaró.
A kutatások eredményeit egy számítógépes klímaszimuláló programon is lefuttatták, mely megerősítette az elméletüket, miszerint ezek a kitörések okozták a hőmérséklet lehűlését, így a sarki jégtakaró kiterjedését is. A kutatások eredményeként azt állapították meg, hogy a folyamat valamikor 1250 és 1300 között indult, továbbá 1430 és 1455 között ismét egy jelentősebb negatív eltolódás következett be.

Az 1250 körülire tehető kezdeti lehűlést a magyar történeti források is megerősítik. A tatárjárás során a mongol seregek 1241-42 telén a Dunánál táboroztak, de nem tudtak átkelni rajta, mert a magyarok őrizték a túloldalt. Egy korabeli beszámolónk, Rogerius mester Siralmas ének című műve arról tudósít minket, hogyan vált lehetővé mégis az átkelés. „Íme, télen a hónak és jégnek akkora volt a bősége, hogy – ami már hosszú idő óta nem történt meg – a Duna befagyott. De a magyarok az ő oldalukon minden egyes nap feltörték a jeget, és őrizték a Dunát, úgyhogy a jégen állandóan folyt a gyalogosok csatározása” A Rogerius nevű nagyváradi kanonok is úgy tudta, hogy „hosszú idő óta” nem fagyott be a Duna.