Magyar Hírlap online

Waterloonál véget ért a csodálatos kaland

„Uram! Most vagyok először csatában. De mondja, igazi csata ez?” – teszi fel a világirodalom egyik legtüneményesebb kérdését egy francia törzsőrmesternek a tizenhét éves Fabrizio del Dongo a waterlooi csatatér kellős közepén. Stendhal A pármai kolostor című remekművében a Napóleon-rajongó olasz fiatalember szemszögéből, közvetlen közelből mutatja be megrendítő, mesteri módon az újkori történelem talán legdrámaibb csatáját, amellyel véget ért a „csodálatos kaland” – ahogy a nagy ellenfél, Metternich jellemezte Napóleon pályafutását. A 195 évvel ezelőtt lezajlott titánok harca azonban nemcsak vég volt, hanem kezdet is: a máig élő Napóleon-mítosz és Waterloo-kultusz kezdete.

A Brüsszeltől alig húsz kilométerre délre fekvő Waterloo hírnevét Napóleonnak, de még inkább Wellingtonnak köszönheti. Az 1815. június 18-i csata, amely a franciák totális vereségével végződött, és Napóleon császárságának második, egyben végső bukását jelentette, valójában nem Waterloonál, hanem a kis belgiumi falutól nem messze elterülő Mont St. Jean fennsíkon zajlott le. A csata neveként Wellington herceg az addig jelentéktelen települést, Waterloot választotta, mert annak fogadójában töltötte a sorsdöntő összecsapás előtti éjszakát, s ott írta meg a következő éjszakán Londonba küldött győzelmi jelentését. A zseniális brit hadvezér így megnyert egy nyelvi-szimbolikus csatát is, ugyanis némileg elhomályosította, illetve a saját javára átértelmezte a történelmi eseményeket. A waterlooi – pontosabban Mont St. Jean-i – csata ugyanis a három napig tartó és négy ütközetet magában foglaló utolsó napóleoni hadjáratnak csupán a végső, bár kétségkívül legjelentősebb fázisa volt, ráadásul a Grande Armée-t nem egyedül Wellington és az angolok győzték le, hanem a brit–belga–holland–német szövetséges sereg és a porosz hadsereg egyesült erővel – és tegyük hozzá: nem kis szerencsével.

Waterloo, pontosabban a róla elnevezett csatatér főként az angolok jóvoltából vált egyedülálló szakrális hellyé, egyben világszerte ismert, tartós vonzerővel bíró turisztikai látványossággá. (Az egyetlen, ehhez fogható mitikus dimenziókat öltő modernkori esemény talán csak a Titanic 1912. évi katasztrófája.) Waterloo az első világháború végéig egész Európa leglátogatottabb csatatere volt, s napjainkban is több százezren keresik fel évente Belgium (Brüsszel után) második legfontosabb turisztikai célpontját. Az egykori csatatéren százharmincöt emlékmű, emlékoszlop, jelként funkcionáló mesterséges tereptárgy – a legfontosabb a még az 1820-as években emelt, kúp alakú Oroszlándomb (Butte de Lion), tetején a zsákmányolt francia ágyúkból öntött bronzoroszlánnal –, és különféle idegenforgalmi létesítmények emlékeztetnek a waterlooi csata mozzanataira, túlélő és elesett hőseire. A leglátványosabb turistaattrakció az ötévente több ezer résztvevővel – korhű katonai uniformisban és fegyverekkel – „újrajátszott” csata, amelyet az idén, a 195. évfordulón ezen a hétvégén ismét megrendeznek.

Véletlenek játéka

Ahhoz, hogy Waterloo a „thana-turizmus” (a halállal történő valóságos vagy szimbolikus találkozás vágya által motivált utazás) egyik legfontosabb úti céljává vált, több tényező egybeesése kellett. A világhírű részvevők: Napóleon császár bukása, Wellington herceg (későbbi brit miniszterelnök) megdicsőülése, a francia forradalmi és a napóleoni háborúk majd’ negyedszázados korszakát lezáró, egyben a szent szövetségi

Európa hosszú korszakát megnyitó történelmi fordulópont, a mintegy ötvenezer halott (a francia katonák több mint fele elesett és eltűnt, míg az összes harcoló fél teljes embervesztesége meghaladta a negyven százalékot, vagyis Waterloo az újkori hadtörténet egyik legöldöklőbb csatája volt), továbbá az a körülmény, hogy ez volt az első olyan nagy összecsapás, ahol jelentős számú turista volt jelen a csata előtt, alatt, s közvetlenül utána, akiknek írásos és kinyomtatott beszámolói megalapozták a könyvtárnyi Waterloo-irodalmat – ez mind elősegítette a Waterloo-kultusz kialakulását és továbbélését mind a mai napig.

A mítosznak természetesen legfontosabb része Napóleon elbukása, annak 195 éve vitatott, újra és újra körüljárt, s megnyugtatóan soha le nem zárt kérdése, hogy miért vesztette el a világtörténelem egyik legnagyobb hadvezére a waterlooi csatát. A legenda egyik közismert változata szerint a „véletlenek tüneményes játéka” okozta Napóleon vereségét és ezzel a francia császárság bukását. „Éjszakai eső, Hougomont fala, Ohain mélyútja, Grouchy nem hallja az ágyúdörgést, Napóleont megtéveszti a vezetője, Bülow-t felvilágosítja a vezetője; ez az egész összeomlás csodálatos” – írja Victor Hugo Nyomorultak című romantikus nagyregényében, amelyben egy egész fejezetet szentelt a waterlooi titok megfejtésének. Úgy vélte, hogy ha az 1815. június 18-ra virradó éjszakán nem esett volna az eső, Európa jövője másként alakult volna, mert a felázott, sártengerré vált talajon Napóleon többórás késedelemmel, csak fél 12-kor tudta elkezdeni a waterlooi csatát, így a porosz Blücher marsall időt nyert arra, hogy hadseregével a franciák által szorongatott brit szövetségese segítségére siessen.

Grouchy és a sors szava

Az eső és az idő mellett a személyes bűnbakok is e legenda részei, például Napóleon az ütközet után „szerencsétlen csetepatéról” beszélt, és arról, hogy „az utolsó pillanatban kisiklott a kezéből a biztos győzelem”, a kudarcért pedig főleg Ney és Grouchy marsallokat hibáztatta.

Ami Emmanuel de Grouchyt illeti, olyan híres és nagy hatású írók, mint Hugo, Merezskovszkij vagy Stefan Zweig is az ő baklövését emelték ki. Az utóbbi lenyűgöző leírásában az a másodperc döntötte el Napóleon és a 19. századi Európa sorsát, amikor 1815. június 18-án déltájban egy walhaini parasztházban – három óra járásra a Mont St. Jean-i fennsíktól – Grouchy marsall nem hallgat tisztjeire, akik azt tanácsolják neki, hogy hagyják abba a poroszok üldözését, és a harmincezer fős sereggel vagy legalább egy részével azonnal vonuljanak oda, ahonnan az ágyúdörgést hallják – vagyis a waterlooi csatatérre. Ő ugyanis ragaszkodik Napóleon előző napi írásos parancsához, hogy a 16-án a ligny-i csatában megvert és visszavonult poroszokat üldözze. „Ha Grouchy most határozni tudna, ha elég vakmerő volna, hogy megszegje a parancsot, ha hinne önmagában és a szemmel látható jelekben – Franciaország meg volna mentve.

A szolgalelkű ember azonban mindig az előírásnak engedelmeskedik, sohasem a sors szavának.” Grouchy erélyesen leinti beosztottjait, nem hajlandó a császár parancsa ellenében cselekedni, úgy dönt, hogy nem tér vissza a fősereghez, s ekkor „visszavonhatatlanul elröppen, amit se szó, se tett többé meg nem ragadhat, elröppen a döntő pillanat. Wellington győzött”.

Szegény Grouchy lett tehát – legalábbis a franciák és a velük rokonszenvezők szemében – az első számú bűnbak a waterlooi vereségért. A leegyszerűsített és tetszetős magyarázatot kedvelők könnyen elfogadják azt, amit Victor Hugo így fogalmazott meg: „Mind a két fél várt valakit. Napóleon Grouchyt várta; nem jött. Wellington Blüchert várta; megjött.” Kétségtelen, hogy a waterlooi csata kezdetén két hasonló nagyságú és erejű – körülbelül 70-70 ezer fős – hadsereg állt egymással szemben, s bár Napóleonnak másfélszer nagyobb tüzérsége volt, mint Wellingtonnak, az utóbbi egységeinek lényegesen kedvezőbb (magaslati) elhelyezkedése ezt az előnyt kiegyensúlyozta.
A dél tájban a franciák támadásával elkezdődött csata a több megismételt heves gyalogsági és lovassági roham ellenére késő délutánig döntetlenre állt, egyik hadsereg sem bírt a másik fölé kerekedni. A tüzérség és a lovasság által hathatósan támogatott brit és német gyalogsági négyszögek több, Ney marsall által vezényelt gyalogsági és lovassági rohamot is visszavertek a hegygerincen és a hozzá vezető lejtőn, közben mindkét fél iszonyú veszteségeket szenvedett halottakban és sebesültekben. A fél 12 óta tartó gigászi küzdelem kimenetelét végső soron valóban az döntötte el, hogy délután öt óra körül felbukkantak a csatatér keleti szélén a porosz hadsereg első egységei, és a franciák kétfrontos küzdelemre kényszerültek. Grouchy marsall – Napóleon, pontosabban Soult marsall, vezérkari főnök többszöri, bár kétértelmű üzenete ellenére – nemhogy nem érkezett meg a csata helyszínére, de még csak nem is sikerült távol tartania a poroszokat a sorsdöntő összecsapás helyszínétől.

Az éjszaka vagy Blücher

A sors iróniája, hogy miközben Grouchy harmincezres hadtestével Wavre-nál szétverte a porosz hadsereg utóvédjét, a Blücher marsall vezette porosz főerők Waterloonál oldalba támadták a Grande Armée-t, amely így két tűz közé került. Napóleon egy utolsó kétségbeesett erőfeszítéssel este hétkor még a híres Császári Gárdát is bevetette a Mont St. Jean-i hegygerincet hihetetlen elszántsággal tartó „vasherceg” valóban utolsó leheletig küzdő szövetséges csapatai ellen, de ekkor az addig takarásban lévő brit gyalogos gárdisták szemből és oldalról is közvetlen közelből leadott gyilkos sortüzekkel megállították a meglepett franciákat, majd szuronyrohammal visszaszorították őket a lejtőn. Este nyolc óra tájban a gárda – a legyőzhetetlennek hitt legendás medvebőr süvegesek – visszavonulása a francia sereg fejvesztett menekülését idézte elő, és Napóleon személyes beavatkozással sem tudta megakadályozni arcvonalának összeomlását és hadseregének felbomlását. A szorongatott Wellington késő délutáni óhaja: „Adná Isten, hogy már itt lenne az éjszaka vagy Blücher!” – teljesült: neki volt szerencséje, s ő maga is elismerte utóbb, hogy Waterloo „átkozottul egy hajszálon múlott”.

---

A kommunikáció csődje
Napóleon waterlooi vereségét kommunikációs csődnek is lehet nevezni, mert a rendelkezésére álló erők mozgását – korábbi nagy győzelmeivel ellentétben – 1815. június 18-án nem tudta megfelelően irányítani és összehangolni. Érthetetlen, hogy a két, csupán néhány kilométerre levő francia hadseregrész között miért nem sikerült futárokkal biztosítani a kommunikációs összeköttetést, a vezérkari főnök miért csak egy futárt küldött kora délután Grouchyhoz, és az miért csak órákkal később ért oda, Napóleon miért nem ismerte a porosz sereg mozgását, miért hitte azt, hogy Grouchy távol tartja a poroszokat. A csatatéren sem volt megfelelő az irányítás és a megértés a császár és marsalljai között, pedig a csatának volt olyan kritikus pillanata, amikor kellő összpontosítással Grouchy harmincezer katonája nélkül is kivívhatta volna a győzelmet Napóleon. Más kérdés, hogy ez pirruszi győzelem lett volna, a háborút és a hatalmát mindenképpen elvesztette, mert a szövetséges hatalmak (Nagy-Britannia, Oroszország, Poroszország és az Osztrák Császárság) hatszázezer katonát indítottak ellene, s a több mint húsz éve tartó háborúzás után már nem volt erő, amely a kivérzett, kimerült Franciaországra zúduló lavinát megállíthatta volna.

A kommunikáció diadala
A waterlooi csata nemcsak egy üstökösszerű császárság bukását idézte elő, hanem egy új, pénzügyi császárság megalapítását is. Az ifjú londoni zsidó bankár, Nathan Rothschild „egyszerű turistaként” szemtanúja volt a sorsdöntő csatának, és a szövetségesek győzelmét látva, előre megszervezett útvonalán egy könnyű homokfutóban a tengerig vágtatott, ahol már hajó várta, éjjel átkelt a viharos csatornán Angliába, így megelőzte a kormány hírnökeit. Másnap (hétfőn) reggel a londoni tőzsdén bánatos képpel elkezdte árulni brit államkötvényeit, s az alkuszok Wellington esetleges csatavesztésének rémképétől rettegve és Rothschild eladási manőverét látva, pánikszerűen kezdtek eladni, ezáltal lenyomták az árfolyamokat. Rothschild pedig – ügynökei révén – szép csendben felvásárolta az olcsó értékpapírokat, s mire másnap megérkeztek a hírek a waterlooi győzelemről, és helyreálltak az árfolya­mok, már hatalmas mennyiségű befektetést halmozott fel, s óriási hasznot tehetett zsebre. Vagyis „a szövetségesek megnyerték ugyan a waterlooi csatát, de igazából
Rothschild nyert”. A stratégiai információ birtokában és egy kommunikációs trükkel így lett Nathan a nagy hatalmú angol Rothschild-bankház megalapítója.