Tragédia a fennsíkon – Vasvári halála

„Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra. Pihent, rendezett, harcedzett hadsereg.” Jókai Mór helyzetjelentése A kőszívű ember fiai című regényéből hajszálpontos. Miként a következtetése is: Kétségbe kellett esni.”

A Jókai által leírt kétségbeejtő helyzetben, 1849 júniusának végén Vukovics Sebő igazságügy-miniszter teljes joggal írhatja, hogy „helyzetünk ingadozásnak indult”. Mire a július elérkezik, a császári és a cári inváziós haderő mindenfelé teret nyer, rohamos gyorsasággal. Az erdélyi hadszíntéren a hősiesen ellenálló székelységet az orosz gőzhenger valósággal legázolja, betörnek a Tömösi-, az Ojtozi-, a Törcsvári- és a Gyimesi-szoroson egyaránt, július 2-án a Székelyföld Brassó felőli határán, a kökösi csatában elesik a legendás ágyúöntő, Gábor Áron is.

Ki időt nyer, életet nyer

Már Bem, a szabadságharc fenegyereke is belátja, hogy a helyzet reménytelen, igyekszik menteni a menthetőt: az ősz óta annyi gondot – és iszonyú pusztulást, rémületet, szenvedést – okozó román lázadó bandákat, amennyire lehet, le kell kötni, hogy a főerő megkísérelhesse legalább lassítani az orosz beözönlést a „ki időt nyer, életet nyer” elvének akár csak részleges alkalmazásával. Közben villámgyorsan kidolgoztatja a románok elleni koncentrált támadás tervét is, amelynek végrehajtását a lengyel Zarzicki ezredesre bízza. Ennek értelmében nagyobb magyar egységek indulnak a lázadás központja, a Mócvidék, vagyis az Erdélyi-érchegység ellen koncentrikus, egyre szűkülő körökben támadva. Ennek a tervnek a része több „szabadon mozgó egység” (magyarán gerillaalakulat, szabadcsapat) is.

Közöttük van, és június utolsó napjaiban kapja a parancsot az indulásra az az egység is, amely a nagy fejedelem, Rákóczi nevét viseli. Nekik kellene bezárniuk a gyűrűt az ellenség fő fészke körül. Még az év elején szerveződött – létrejöttében döntő szerepet játszott egy mindössze 23 éves, a tavalyi nagy pesti március óta jól ismert, tiszavasvári születésű fiatalember, bizonyos Vasvári Pál, aki szeretett szülőhelyének nevét is felvette.

Vasváriék július elsején indulnak Bánffyhunyadról, a másodikára virradó éjszakát Kalotaszeg egyik legdélibb pontján, Magyargyerőmonostoron töltik, az emlékezők szerint „mulatozással, poharazással, fiatalosan”. (A mintegy kétezer fős Rákóczi-szabadcsapat legnagyobb részben bihari honvédekből és udvarhelyi székelyekből állt, de velük küzdött a nevezetes bécsi légió egyik közel ötvenfős maradéka is.) Az eredeti terv szerint átgázolva a Meleg-Szamoson, a Pádis-fennsík előtt, Havasnagyfalu és Jósikafalva között, Marisel térségében letáboroznak és várják a Gyaluból indult egységet, két álló napig. Vasváriék nem tudnak arról – még Hunyadon értesítést kellett volna kapniuk róla –, hogy a terv megváltozott, a beözönlő ellenség nagyobb a vártnál, Bem nem tud annyi csapatot nélkülözni, amennyi a hegylakó mócok kifüstöléséhez elegendő lenne, a nagy havasi hadjáratot tehát le kell állítani. Erről azonban fatális módon az 1849. nyári zűrzavarban a Vasvári-féle csapat nem kap értesítést.
A hiábavaló várakozás után – élelmük is fogytán, a Bánffyhunyadról utánuk küldött oszlopot útközben a románok szétverik – július 5-én délben úgy döntenek: visszaindulnak. Kitörési kísérlet ez tulajdonképpen: ellátmány nélkül, nem kielégítő fegyverzettel, a környékben mindenfelé rejtőzködő ellenséges túlerővel szemben nincs más megoldás. A betegeskedő Vasvári őrnagy vezeti a csapatot, Pivány Ignác főhadnagy – később a történtek egyik koronatanúja – ágyúkkal fedezi a visszavonulást. Egész délután mennek, este rövid pihenő, éjszaka is haladnak tovább.

Élet-halál harc cigánynótával

Hajnalodik. Az egyre elcsigázottabb csapat már hosszú órák óta csetlik-botlik a sziklás, meredek hegyoldalakon, a csúszós szurdokokban, az időnként kidöntött fenyőkkel, hatalmas szálfákkal itt is, ott is eltorlaszolt, keskeny ösvényeken. Sűrű köd borítja a környéket. Az eddigi szórványos támadások innentől kezdve folyamatossá válnak. Délelőttre már irtózatos mészárlás mindenfelé. Pivány jelentése szerint: „Székelyeim az ütközet alatt férfiasan viselték magukat. De fegyvereink mindinkább kezdték szolgálatukat megtagadni: tüzük mindinkább gyengébb és gyengébb lett; de ennek dacára csatárláncunk rendje meglehetős hosszú időn át meg nem bomlott. Midőn tüzünk már úgyszólván elalvó félben volt, akkor nekibátorodtak a románok… Fejsze és lándzsa ellenében a puskatus nem elegendő védőszer; sorunk megbomlott, honvédeink fegyverüket és tölténytáskáikat eldobták, hogy könnyebben futhassanak, mind a mélyútba szorultak.”

Ez a mélyút, akárcsak Victor Hugo szerint a waterlooi csatában, magát a végzetet jelentette: a szűk, hosszú katlanba szorult magyarokat válogatás nélkül, tömegesen irthatták a mócok – a hosszú nyelű havasi fejszék és lándzsák erdeje mellett felülről mázsás kövek is zuhogtak alá, „a rémület általánossá vált”, összegez a főhadnagy. „Így jutottunk el a szoros-út mintegy közepéig.”
Ekkor a rémült dühvel küzdő magyar osztag még élő harcosainak fülét – akár a mesében – a Rákóczi-induló hangjai ütik meg. A Bánffyhunyadon hagyott parancsnok, Buzgó Pál százados utánuk küldte a Rákóczi-szabadcsapat maradékát – a velük lévő cigánybandával együtt. (A cigánybandák jelenléte a szabadságharcban nem számított rendkívülinek, több dokumentum és szépirodalmi feldolgozás is beszámol róla, hogy „bevetésük” elég általános volt – buzdításul, bátorításul. A Vasváriékhoz csatlakozott romabanda az „utolsó leheletéig húzta a lelkesítő nótát. Béke legyen e barna testvéreink hamvaival” – teszi hozzá megrendülten Pivány.)

Iszonyú volt az öldöklés

A magyar csapat „egy, a Szamostól körülbelül ezer lépésre fekvő tisztásra” ér – ez a funtineli fennsík. A folyóhoz „kapcsolva” itt létesítette a román hatalom 1978-ban a funtineli víztározó tavat, amely ma idegenforgalmi látványosság, a csatának és Vasvári halálának víz alá került helyszíne. Itt „egyik ágyúnk volt felállítva, de amint felmozdonyoztatott, a románok ismét közöttük termettek… a mozdonyszeg eltört, és a fogat a mozdonyszekérrel elvágtatott. Az elhagyott ágyú körül most rövid, de iszonyatos küzdelem keletkezett. Vasvári és néhány tiszt őrülten védték; egyszerre csak láttam, hogy Vasvári lehull.”

Pivány beszámolóját több másik kortársé is kiegészíti. Bizonyos Gojdich Iván szerint „főképp az ágyúk körül, amelyeket Vasvári mindenáron meg akart védeni, iszonyú volt az öldöklés… kezébe ragadta csapatjának a lobogóját, s az ellenség közé rohant”. Egyes források szerint golyók terítették le, mások szerint fejszével verték szét a fejét – félszáz évvel a halála után a Szövétnek című lap 1899. szeptember 3-i száma szerint a csak megsebesült Vasvárit a románok „rettenetes kínzással végezték ki… egy Gavrila Tógyer nevű emberi fenevad egy kiélezett karóval a mellén keresztül a földhöz szegezte”. A Történelmi Lapok 1892. március 15-i száma Juon Szelezsánnak, augusztus 1-jei száma Tógyer Szimionnak nevezi a gyilkost…

Július 6-a van, 1849-ben. A déli nap közönyös ábrázattal ragyog a fennsík fölött. Legalább kétszáz megcsonkított magyar széttrancsírozott teteme hever szerteszét a Havasnagyfalu feletti platón, a mélyúton és a környező fenyvesek között… Vasvári gyűrűjét később, Isten csodájára, megtalálják a mócoknál: zöld alapon kinyitott könyvet ábrázol keresztbefektetett karddal, a könyv egyik oldalán nevének kezdőbetűi, a másikon egy dátum: „1848 martius 15.” Jókai pedig, aki A kőszívű ember fiaiban beszámol az orosz betörés után Magyarország fölött látott ritka természeti jelenségről, a „kettős napról”, azt írja: a két napból nem a régi nap maradt az égen. Ezt a csillagászok, de még a történészek sem vették észre – de mi tudjuk.

Vasvári Pál halála. A gyalui havasok közt Vasvári Pál és társai sírjára emelt szerény emlék szétdúlása ismét felidézte a fiatal szabadságharcos és társai emlékezetét. Véres halálukat leírja a román csapatok vezetője, Korkes Miklós: „1849. június 21–22. lehetett. Az alábbiakban jelentették Iancunak, hogy az ellenséges magyar csapat már a Riul Galati-nál van, s azzal szüntelenül csatározniuk kell. Kértek segítséget és lőszert. Iancu ismételt kérésük dacára elutasította őket. A Funtineli nevű havasban kellett elhelyezkedniük. A mariseli kapitánynak megparancsoltam, hogy a magyar csapatot kerülje meg, s ezután támadja meg. Nemsokára lövéseket hallottunk, a magyar csapat mind lövöldözve nyomult előre. Csapataim a legnagyobb csendben voltak. A magyar csapat egy szabad mezőre lépve, magukat biztonságban érezték. Ekkor jelt adtam a támadásra. Mind a négy oldalról puskaropogások hallatszottak. A magyar tábor talpra állt, zavarba jött. Mindenfelől lövés, és minden lövés halált jelentett. Muszkák, muszkák, kiáltották a magyarok mindenfelől. Másnap reggelig folyt a harc. Sok foglyot ejtettünk, több ágyú lett a mienk, és 100 darab ökörnek jutottunk birtokába. A magyar csapat megbomlott, mindenki futott, amerre lehetett, az utak azonban rosszak voltak, megszállva általunk, s nem menekülhetett meg onnan senki. Itt esett el Vasvári is. Egy fejszés elállotta útját, fejszével főbe ütötte, s levágta a fejét. Vasvárit a román csapat kifosztotta, értékes gyűrűjét, hálósipkáját és lózabláit elvitték.” (Ellenzék, 1892. VII. 29., 3. old.)

Szakács János: A funtineli csata emléke a régi sajtóban, Erdélyi Napló. 2005. május 24.