Sztálin nem akarta látni hős koldusait

Mi a különbség a diktátor és a despota között? Az, hogy a diktátor viszonylag jól körülírt szabályokkal, a despota viszont szeszélyes és kiszámíthatatlan önkénnyel irányítja a maga birodalmát. Sztálin despota volt. A legjavából. Ha volt egyáltalán kiszámítható eleme hosszú uralmának, az egyedül a kegyetlenség és a gyanakvás volt. A despotáról és sajátos rendszeréről szól Kun Miklós történész legújabb könyve, a Sztálin alkonya című alapos történelmi munka, amelyet az Unicus Műhely jelentetett meg nemrég.

A szerző igencsak gazdagon rétegzett Sztálin-portréjából mindenekelőtt az a „kép” rögzül az olvasóban a legmélyebben, amelyen a vozsgy, vagy­is a vezér az előre összeállított tömeges kivégzési kvóták dokumentumai fölé hajol, s javít rajtuk itt-ott. Megtoldja a keretet néhány ezer fővel. Mintegy folytatva Lenin keménykéz-politikáját, de gyakran félredobva már az ideo­lógiai okokat.

Aratott az éhhalál

A kötetet végiglapozva az a benyomása támad az embernek, hogy Jezsov, a törpenövésű belügyi népbiztos tudott a legtöbbet a sztálini rendszerről. Nemcsak azért, mert személyesen irányította a harmincas évek nagy terrorhullámát, sőt élvezettel végeztetett ki embereket a Lubjanka pincéjében, hanem mert megértette Sztálin hatalmi logikáját. Amíg a vozsgy, vagyis a vezér környezetében tevékenykedő elit „behúzott nyakkal” hajtotta végre a despota parancsait, s reménykedett abban, hogy ha szorgalmasan jelent társairól, akkor ő talán megúszhatja a legrosszabbat, addig Jezsov szorgalmas munkája közben is a halálra készült. Sőt minél közelebb érezte halált, annál szorgalmasabb, azaz vérengzőbb lett. „Hát úgy látszik, rajtam van a sor” – mondta egy ízben szűkebb környezetének. És még inkább belevetette magát állandó ivászataiba s azokba a vad orgiákba, ahol nemcsak a nők, de a férfiak iránti szexuális vonzalmának is áldozott. Miközben a felesége agyba-főbe csalta a politikai és kulturális elit tagjaival, többször magával a híres íróval, Mihail Solohovval is.

Miért ölt Sztálin? Méghozzá módszeresen és nagyüzemi méretekben? Mert félt. A szó szoros értelmében mindentől és mindenkitől. Ezért kellett éhen halnia hétmillió ukrán parasztnak is 1932-ben, akkor, amikor egyébként volt gabona a magtárakban Szovjetunió-szerte, külföldre is szállítottak belőle. De gyűlölte a parasztokat, hatalmának veszélyes ellenségeit látta bennük. Volt még egy kisebb éhínség egyébként az országban 1946-ban. Ezt a történetírás a háború következményeinek tudja be általában, például annak, hogy a bizonytalan nemzetközi helyzet miatt még mindig fegyverben volt csaknem tizenegymillió szovjet férfi. Kun Miklós viszont roppant érdekes körülményt említ könyvében. Sztálin ugyanis jelentős gabonaszállítmányokkal támogatta ekkoriban Indiát, illetve azokat a nyugat- és kelet-európai kommunista pártokat, amelyek épp választásokra készültek, s szerette volna, ha a javuló kenyérellátással a testvérpártok szerzik meg a szavazatok többségét. Kétmillió ember halt mindeközben éhhalált a Szovjetunióban.

A félelem mellett mindeközben az agresszív hatalomvágy inspirálta a véget érni nem akaró sztálini terrort. Rongyosra olvasta Machiavellit. És Rettegett Iván volt az egyik kedvenc történelmi példaképe. Nincs vita, Kun Miklós könyvéből az is egyértelműen kiderül, hogy Sztálin megelőző háborút tervezett a hitleri Németország ellen, konkrét kijelentéseket és katonai lépéseket is tett erre nézvést. A németek azonban gyorsabbak voltak. Kun Miklós szerint egyébként Sztálin lenézte a nyugati politikusokat, de Hitler felettébb érdekelte. A szerző ezer példát sorolt fel erre a kötet bemutatóján. A legérdekesebb talán annak az Olga Csehova színésznőnek az esete, aki Hitler környezetében élt, s a háború után Sztálin különgépen vitette őt Moszkvába. Az alapos kikérdezés után az asszony hatalmas pénzösszeget kapott, amelyből komoly kozmetikai klinikát nyitott Nyugaton. Nyilván a szovjet hírszerzés nagy örömére.

Akár a fáraók piramisa

Az a furcsa – Kun Miklós kötetében ez is egyértelművé válik –, hogy Sztálint alig érdekelték az ideológiai kérdések. Azaz nem ideológiai, sokkal inkább pszichológiai alapokon állt a hatalma. Alapvetően frusztrált ember volt, kora fiatalsága óta. Versenynek tekintette az életét, folyton bizonyítani akart, mindenekelőtt saját magának, és ez a bizonyítási vágy egy őrült, soha ki nem elégíthető, folyton emelkedő spirállá változott. A könyvet olvasva igen könnyen jut arra a következtetésre az olvasó, hogy Sztálin nagy iparosítási kampányával is csak bizonyítani a akart. Akárcsak a nagy építkezésekkel. A moszkvai Lomonoszov egyetem húszemeletes betontömbjét igazán nem nehéz egyfajta Sztálin-emlékműnek tekinteni, valami olyasminek, ami a piramis lehetett a fáraók számára. Sztálin egy felhőkarcolókból álló, modern negyedet is tervezett Moszkvába, közbejött azonban a háború. Mellesleg Hitler a gigantikus épületekből álló új Berlin, azaz a Germániának nevezett birodalmi főváros makettjeivel játszadozott Albert Speer társaságában. Ez volt a Führer egyik legkedvesebb időtöltése.

Ami a sztálini építkezéseket illeti, a Belomorkanal, azaz a fehér-tengeri csatorna volt az egyik legfélelmetesebb vállalkozás. Kun Miklós szerint emberek tömegét tartóztatták le mondvacsinált okokkal vagy sokszor anélkül is, hogy meglegyen a megfelelő számú munkaerő a nagy vállalkozáshoz. Ez egyébként más esetekben is így ment a szerző szerint. Szerszám nélkül, puszta kézzel kezdett munkához a legalább háromszázezres tömeg, természetesen az NKVD szuronyaitól ösztökélve. Külön hullaeltakarító brigádokat szerveztek a munkások folyamatos, mondhatni, tömeges halálozása miatt. Sztálin járt az építkezésen. De megtekintette azt az író Gorkij is. Nagy sikerként tüntette fel a csatorna elkészültét. A csatorna egyébként a tervezett céljaira használhatatlan volt.

Elmaradt a nyugati roham

Sztálint nem érdekelte a szélesebb értelemben vett társadalom sorsa, de maga az ember sem. A könyv egyik legmegrázóbb epizódja az, amit Kun Miklós Sztálin háború utáni országjárásáról ír. Azokban a városokban, ahol hírét vették a Generalisszimusz érkezésének, igyekeztek a vezetők mindent rendbe hozni, kipofozni. És eltüntetni a koldusokat az utcáról. A koldusokat, akik között sok volt a kéz vagy láb nélküli háborús hős, mellén valamilyen jelentős katonai kitüntetéssel. Később szisztematikusan összefogdosták őket, s a Szovjetunió északi részein táborokat létesítettek számukra. Sérülten, végtagok nélkül, munkaképtelenül vergődtek a vigasztalan, zord időjárási körülmények között, amíg el nem pusztultak. Megesett az is, hogy szállítóuszályokra rakták őket. A hajót aztán bevitték a tenger közepére, s ott lekapcsolták a vontatóról… De aratott a halál a közönséges munkatáborokban is. A betegeket, a megfáradtakat kivégezték, és sok helyütt élt az őrség az „azt tehetsz, amit akarsz” elve szerint. Előfordult, hogy a munkából utolsóként beérkező foglyot kivégezték. Vagy célba lőttek a foglyokra. Csak úgy, szórakozásból. Aztán rájuk is sor került, hisz a terror rendre végigsöpört magán a belügyi gépezeten is. Fejtől lábig.

Ilyen-olyan változatban, de ezt a rendszert kellett meghonosítania minden kelet-európai országnak is 1945 után. Ha Sztálinon múlik, a Nyugat sem ússza meg. Kun Miklós könyvének egyik legérdekfeszítőbb fejezete az, amelyben a Generalisszimusz Európa lerohanására készült. Arra, hogy amint mondta, a vörös kozákok az Atlanti-óceánból itathassák a lovaikat. Zsukov még heccelte is. Sztálin úgy vélte, az angolszász légi fölény, sőt az amerikai atombomba sem játszhat komolyabb szerepet egy összecsapásban. A gyalogság számít. Azaz újabb szovjet katonamilliók készülhettek volna a biztos halálra. Aztán mindig megtorpant, s visszakozót fújt, mert felülkerekedett benne a pragmatikus politikus. Bár Kun Miklós értelmezése szerint ő állt a ko­reai háború mögött is. Sztálin úgy vélte, Korea lehet a fészke és a kiindulópontja egy minden addiginál nagyobb hódító háborúnak. Korona egy gigantikus életművön. De elhunyt 1953-ban. És ezzel nemcsak az utolsó nagy szovjetunióbeli terrorhullám maradt el, benne a legmagasabb rangú vezetők, a „láthatatlan ötök” kivégzésével, de elmaradt a harmadik világháború is.

Kun Miklós azt írja könyve végén, „Joszif Sztálin meghalt, a sztálinizmus azonban azóta is él”. És igen, nézzünk csak körbe a világban. A népek, tömegek semmibevétele, a politikai cinizmus, a folyamatos manipulációk s az agymosó propaganda… Mintha mind a Generalisszimusz korunkra hagyott öröksége lenne.

– Mi indította e kötet megírására?

– Évtizedek óta foglalkozom Sztálinnal és hatalmával. Szinte folyamatosan gyűjtöttem az anyagot ehhez a kötethez is. Mindenekelőtt orosz és nyugati levéltárakban kutattam, s ezt igyekeztem kiegészíteni a személyes tanúk és visszaemlékezők vallomásaival.

– Ez fontos momentum volt, beszélt például Pavlovval, Sztálin tolmácsával.

– Igen, ő főként a szövetségesekkel folytatott tárgyalásain és találkozóin fordított neki. Ezekben a beszélgetésekben kétségtelen előny volt, hogy sokáig éltem a Szovjetunióban, s röviden szólva jól ismerem a terepet, az orosz néplelket. De a nyugati forrásokat sem szabad lebecsülni, itt általában a 20. század elejének szociáldemokrata forrásairól van szó, illetve a tekintélyes és gazdag Trockij-hagyatékról. Egyébként Oroszországban a sztálini dokumentumok túlnyomó része ma már szabadon kutatható.

– Oroszországban állítólag reneszánszát éli a rend bajnokának tekintett Sztálin. Igaz ez?

– Mondhatom, szép kis rend volt az, amit az állandó rettegés, pontosabban a politikai rendőrség fogott keretbe. Tény, hogy többféle vélemény él személyével kapcsolatosan a történészek körében is. Van, aki nagy építőnek, mások nagy hódítónak tartják. Én olyannak látom őt és a hatalmát, ahogy a kötetben leírtam.