Magyar Hírlap online

Nem hírért, névért, csakis emberi és papi tisztességéért

Múltidéző

A második világháború esztendeiben a vatikáni trónon a nagy tekintélyű XII. Pius pápa, született Eugenio Pacelli, ült. A katolikusoknak ezt a nagyszerű vezetőjét a mértékadó, elsöprő többség a vészterhes háborús idők egyik kiemelkedő hősének tekinti. Az is volt, a szó igazi értelmében.

Nem volt hadvezér, nem vezetett győzedelmes hadjáratokat. Ő nem fegyverekkel harcolt az ellenség ellen. Nem semmisítette meg az agresszor katonáit, vagy veszejtette el saját seregét. Épp ellenkezőleg, XII. Pius emberi életeket mentett. Százával, ezrével, tízezrével és százezrével. Nem túlzás: az általa megmenekített életek száma a millióhoz közelít. Ezeknek az embereknek a leszármazottai szintén neki köszönhetik életüket, a gyerekek és az unokák száma a csaknem három generáció alatt több millióra becsülhető.

Mégis, sajnálatosan, a második világháború után kialakult erőviszo­nyok miatt, a fő kérdés életének és tevékenységének egyetlen aspektusára terjedt ki. S ez az volt, hogy a katolikus egyház és a pápa mennyire szimpatizált a zsidó üggyel, mennyire segítette a zsidók védelmét és mentését. Hasonló kérdés ilyen mértékben fel se merült más, angol, francia, amerikai vagy szovjet politikai, vallási vezetőkkel kapcsolatban… hacsak nem Horthy Miklós kormányzóval szemben.

Nézzük a tényeket, XII. Pius hő­sies, csaknem egymillió zsidó embertársunkat mentő tevékenységének tényeit. Legyen ez a történelmi lecke a „jó tett helyébe jót ne várj” tézis keserű bizonyítéka és illusztrá­ciója annak, miként lehet mások becsületébe gázolni anyagi, politikai, gazdasági és ideológiai előny és kontroll megszerzéséért.

Titokpincék nyílnak

XVI. Benedek Pápa 2007-ben a történészek előtt megnyittatta a Vatikán titkos archívumát, annak az 1939–1947-es évekre vonatkozó ak­táit, hogy a háború kitörését megelőző és az azt követő évek közti dokumentumokat a világ nyilvánossága elé tárják. Több történész mélyült el a titkos levéltár anyagaiban, s azokat tanulmányozva jutottak el addig ismeretlen tényekhez. Kutakodá­saik nyomán tudhatjuk, hogy a későbbi pápa, még a vatikáni diplomá­ciai testület tagjaként, 1917-ben élesen felszólalt az Ottomán Török Portánál a palesztinai zsidók üldözése ellen. 1925-ben ő segítette a Zsidó Világkonferencia vezetőit az akkori pápával való találkozáshoz, hogy a Palesztinában megalapítandó későbbi zsidó állam ügyében tárgyaljanak.

Napvilágra került a többi között az Egyesült Államok külügyminiszté­riumából származó olyan titkos jelentés, amelyből kiderül: XII. Pius nemcsak elítélte a náci rezsimet, gyűlölte is Hitlert az ártatlan embereken elkövetett kegyetlenkedésekért és diktatórikus hatalomgyakorlásáért. Lengyelországban pápai levéllel akadályozta meg azt a törvénytervezetet, amely betiltotta volna a kóser hentesüzleteket; az ortodox zsidóság hitgyakorlatának egy fontos elemét mentette meg ezzel. Természetesen ennek végrehajtásához nem csak a pápai bátorság kellett, hanem a keresztény hívők és vezetők kiállása is. Ott, ahol a lengyeleket feláldozható nyomorultaknak tekintették, és minden megnyilvánulásért halál volt a büntetés, ez a bátorság nem lebecsülendő. Kivált, hogy tudjuk, mennyi igaz keresztényt hurcoltak meg ezért.

Olyan dokumentumokat is találtak a történészek, amelyekből kitűnik: a pápa a leghatározottabb kéréssel fordult a főpapokhoz és az apácarendekhez, hogy minden eszközzel segítsék és mentsék meg zsidó embertársaikat. Több bizonyíték van arra, hogy XII. Pius több tízezer zsidót menekített ki Európából. Egy titkos, földalatti szervezet a pápa személyes utasítására a Dominikai Köztársaságon keresztül tízezreket segített át az Egyesült Államokba. A háború alatt nagyon sok ország nem fogadott zsidó menekülteket, ezért hát a pápa utasítására ezeket az embereket keresztlevéllel látták el, hogy kimenekíthessék őket az életveszélyes zónákból, a biztos halálból.

Szálka a Führer szemében

XII. Pius személyes levéllel sikerrel fordult Horthy Miklóshoz, Magyarország kormányzójához, hogy akadályozza meg több tízezer magyar zsidó deportálását. A kormányzó egyetértően reagált, azonnal leállította az akciót. Ezt a tényt is több dokumentum bizonyítja. Őszentsége több más ország vezetőihez is fordult a deportálások leállítása érdekében, ugyancsak sikerrel.

Hitlert, ez is dokumentumokkal bizonyított, annyira bosszantotta XII. Pius humanitárius intervenciója (más szóval a Human Right tevékenysége, hogy a balliberálisok is értsék), hogy parancsot adott a szentatya elrablására. Úgy gondolta, ez az akció mintegy lefejezi a katolikus egyházat. El akarta hallgattatni azokat, akik tervei ellen mertek szólni. Az emberrablási tervről csak három személy tudott: Hitler, Himmler és Róma SS-parancsnoka. Utóbbi azonban nem volt képes a titkot megőrizni, lelkiismeretére hallgatva, elmondta azt a Vatikán berlini nagykövetének. A pápa így szerezhetett tudomást az ellene irányuló támadásról. Egyébként a megbízott parancsnok különböző okokra – megfelelő előkészületek, helyszíntanulmányok hiányára – hivatkozva, addig késleltette az akciót, amíg annak végrehajtására már nem kerülhetett sor. Ennek ellenére, az egyház védelmében, XII. Pius emigráns kormányt alakított és küldött külföldre, arra az esetre, ha őt a birodalom bérgyilkosai elrabolnák vagy megölnék.

A szovjetek sötét terve

A kifejezett életveszély ellenére személyesen vett részt a római zsidók letartóztatása elleni, 1943. október 16-i akcióban. A Vatikán egy nap alatt képes volt megszervezni hétezer zsidó elbújtatását és ellátását katolikus intézményekben és keresztények lakásaiban.

A háború után az olasz zsidó közösség mellett olyan befolyásos zsidó személyiségek, mint Albert Einstein, Joseph Lichten, Golda Meir, Izrael Állam későbbi elnöke, ismerték el XII. Pius emberfelettien bátor és humanitárius tetteit. 1958-ban, a pápa halála után – Piachas Laoide izraeli diplomata és történész emlékezése szerint – sokan azok közül, akik XII. Piusnak köszönhették az életüket, azt ajánlották, hogy a júdeai dombokon telepítsenek 860 ezer fából álló emlékligetet – minden egyes, általa megmentett zsidó emlékére.

Ahogy a zsidó tanítás mondja: „Ha egy életet megmentesz, megmented benne az emberiséget.” XII. Pius halálmegvető bátorságáért, a humanizmus nevében való kiállásáért és az emberiséget mentő tetteiért – amivel több zsidót mentett meg, mint jószerével az összes államférfi a világon a második háború alatt – elismerést, történelmi igazságszolgáltatást és jó hírneve helyreállítását érdemli. Igaz, így nem kell hálásnak lenni senkinek. Nem kell ugyanazt a jóindulatot mutatniuk, amilyet kaptak.

Hogyan sikerülhetett az egyik legnagyobb formátumú államférfit, a legkiválóbb katolikus vezető emlékét és a keresztény embereket így megalázni? A legmagasabb rangú KGB-ügynök, aki valaha átállt, nemrég inkognitóját megőrizve vallott, írásban ismerte el: a szovjet titkosszolgálat tervelte ki ezt a hitelrontást a hatvanas évek elején. Az akció fedőneve Tizenkét szék volt. Az igazi sárba rántás és az emberek agymosása azonban 1963-ban folytatódott A követ című színdarabbal. Ez a 20. század egyik legördögibb, liberálkommunisták által kitervelt hitelrontása.

Most, hogy az igazság hetven év után hitelt érdemlően napvilágot látott, büszkén emelhetjük fel fejünket. Amit idáig is tudtunk, sejtettünk, igaz. Nem kellett csalódnunk vallási vezetőnkben, nem csalódtunk hitünkben és tanításában. Csalódtunk viszont, keserűen, azokban, akik elhallgatták az igazságot. Azt, hogy a katolikusok vezetője, példát adva milliárdnyi hívének, a tanításnak megfelelően járt el: igazsággal, hittel. És reménye beteljesedett.

Az, hogy a becstelen hitelrontók, a hitvány összeesküvők, a sunyi rémhírterjesztők, na és a hamis téziseket kritikátlanul elfogadók hogyan reménykedhetnek ezután a saját maguk által választott vezetőikben, az általuk terjesztett hazugságokban, az már az ő lelkiismeretük dolga.