Magyar Hírlap online

Napóleon és a spanyol kelepce

A francia császár első nagy kudarcát az Ibériai-félszigeten szenvedte el, mert nem számolt a népi ellenállással és az angolokkal

Az idén Oroszországban, Franciaországban és másutt is megemlékeznek Napóleon oroszországi hadjáratának kétszázadik évfordulójáról. A történészek többsége szerint ez volt a francia császár legnagyobb stratégiai hibája, amely megpecsételte a sorsát. Az alig fél évig tartó gigantikus támadás és katasztrofális visszavonulás a hadtörténelem egyik legnagyobb vereségével ért véget, s bár Napóleon ezután sem adta fel a küzdelmet, 1812 decembere után már csak idő kérdése volt a végső veresége, miután egész Európa összefogott ellene. A bukáshoz vezető útra azonban négy évvel korábban, a spanyol kalanddal lépett.

Kétszáz évvel ezelőtt, 1812. január közepén a Portugáliát a francia megszállóktól visszafoglaló Arthur Wellesley tábornok – 1809 óta Wellington vikomtja, majd hercege – kicsi, de rendkívül jól képzett és fegyelmezett expedíciós seregével fontos győzelmet aratott a nyugat-spanyolországi Ciudad Rodrigo erődjénél, majd délre fordulva a tavasszal elfoglalta Badajozt, Almaraznál szétrombolta a franciák pontonhídját a Tajo folyón, így sikerült elvágnia egymástól Marmont és Soult marsallok két hadseregét. A nyáron pedig – az idő tájt, hogy Napóleon félmilliós Nagy Hadserege átlépte az orosz határt – az addig jobbára védekező brit hadvezér Salamancánál megtámadott és legyőzött két francia hadsereget, majd a spanyol lakosság ujjongása közepette bevonult Madridba. Nem sokkal később pedig az ellene összpontosított, túlerőben levő spanyolországi francia seregek harapófogóját kikerülve, ügyesen manőverezve rendezetten visszavonult a spanyol–portugál határ közelébe.

Egy szerencsétlen háború

Mivel eközben Oroszországban a Grande Armée majdnem teljesen elpusztult, Napóleon mindössze Északkelet-Spanyolország védelmét rendelte el marsalljainak, s a kivonás után a félszigeten maradt francia csapatok átengedték az 1808-ban megszállt ország legnagyobb részét a roppant kíméletlenül és hatékonyan harcoló patrióta gerilláknak. Így 1812 telére nemcsak az oroszországi hadjárat ért katasztrofális véget, de az ibériai-félszigeti háború sorsa is lényegében eldőlt – a következő évre már csak a franciák számára szomorú végjáték maradt.

1813 végére befejeződött az öt és fél évig tartó spanyolországi „szörnyű kaland”, melynek során több százezer francia katona esett el, tűnt el, és Napóleon teljes kudarcát hozta. Wellingtonnal személyesen 1815. június 18-án, Waterloonál (pontosabban a kis belgiumi falu közelében elterülő Mont St. Jean-i fennsíkon) találkozik először és utoljára Napóleon, ám a vele egyidős brit hadvezér ott már csak az „i”-re (Ibéria) teszi fel a pontot. Valójában a „vasherceg” volt az első, aki szárazföldön győzni tudott a francia hadsereg ellen (tengeren honfitársa, Nelson admirális megelőzte), aki széttörte Napóleon legyőzhetetlenségének mítoszát, aki döntő módon hozzájárult a „spanyol fekély” elüszkösödéséhez. Ezt közvetve maga Napóleon is elismerte utóbb, Szent Ilona-i száműzetésében: „Ez a szerencsétlen háború lett a vesztem; kudarcaim mind ebből a végzetes bonyodalomból származtak. A spanyolországi harcok megsokszorozták nehézségeimet, megosztották erőimet, kikezdték katonáim harci szellemét egész Európában.”

De miért küldött több százezer katonát Napóleon Spanyolországba, és miképp vesztették el a félszigeti háborút a majdnem mindvégig túlerőben levő franciák?

A felborult sakktábla

Az 1804. december 2-án a párizsi Notre-Dame katedrálisban a pápa jelenlétében saját magát császárrá koronázó (!) Napóleon Bonaparte Ausztria, Poroszország, majd Oroszország legyőzésével, és a Sándor cárral Tilsitben megkötött békével-szövetséggel 1807 nyarán jutott hatalma zenitjére: Európa legnagyobb része a francia birodalom tartománya, csatlósa vagy szövetségese lett. A majdnem egyedüli kivétel Anglia volt, amelyet a francia császár az 1806 végén elrendelt „kontinentális zárlattal” próbált elzárni egész Európa kikötőitől és piacaitól, s a totális kereskedelmi embargó által térdre, behódolásra kényszeríteni a brit kormányzatot. 1807 őszére Svédország és Portugália kivételével gyakorlatilag minden európai ország csatlakozott a blokádhoz – ez utóbbi habozásának Napóleon egy megszálló sereg odaküldésével vetett véget, s a portugál királyi család Brazíliába menekült. Ezután Napóleonnak kapóra jött a spanyol trónt birtokló IV. Károly és fia, Ferdinánd között elmérgesedő családi viszály, s úgy döntött, hogy Nápoly után Spanyolországból is elűzi az általa megvetett Bourbonokat. A spanyol királyt és fiát kelepcébe csalta a délnyugat-franciaországi Bayonne-ban, ahol kivégzésükkel fenyegetőzve rákényszerítette őket a lemondásuk aláírására. Napóleon másfél évvel idősebb fivérét, az általa 1806-ban nápolyi királlyá kinevezett Josephet ültette át a spanyol trónra, hogy ily módon megbízható vazallusává tegye déli szomszédját.

A napóleoni sakktáblán a bábuk ide-oda tologatása közben azonban, 1808. május 2-án Madridban felkelés robbant ki, amit ugyan a császár sógora, Murat marsall – mielőtt megkapta urától Nápoly koronáját – kíméletlenül vérbe fojtott (ezt a nagy spanyol festő, Goya több képen is megörökítette), de ezt követően a spontán lázadások néhány hét alatt futótűzként elterjedtek szinte az egész országban. A franciák elleni függetlenségi háború felborította Napóleon sakktábláját, hiszen először fordult elő, hogy egy egész nép (egy szűk „liberális” polgári, értelmiségi, hivatalnoki réteget kivéve) nem szabadítóként, hanem hódítóként fogadta és fogott fegyvert a szabadságért, kinyilvánítva, hogy nem kér sem a francia felvilágosodás és forradalom „haladó” eszméiből, sem az „ördögi természetű” császár „áldásos” reformjaiból. Napóleon addig sok erős hadsereget legyőzött, de az Ibériai-félszigeten marsalljai hiába győzték le egymás után a reguláris spanyol erőket, a rajongó hazaszeretettől és fanatikus (katolikus) hittől fűtött spanyol gerillák tíz- és tízezreinek mindenütt jelen lévő, de láthatatlan hálóját nem tudták szétszaggatni.

Lannes marsall, Napóleon egyik legrégibb s talán legjobb barátja, aki személyesen irányította Zaragoza kéthónapos ostromát, ahol ötvenezer lakos pusztult el, őszintén megmondta a császárnak, hogy ez a háború értelmetlen és embertelen, mert „azért, hogy megszerezzünk egy koronát, előbb ki kell irtanunk egy keményen védekező népet, s ez szomorú és hosszadalmas dolog”.

A végzet neve: Wellington

Ám Napóleon nem hallgatott kitűnő hadvezérére, sem a madridi ingatag trónon ülő, a reménytelen helyzetet jól látó fivérére (lásd 1. keretes írásunkat!), hanem 1808 késő őszén egy majdnem kétszázezres elit hadsereg élén maga rohanta le Spanyolországot, többször megverte a spanyol seregeket, december 3-án el is foglalta Madridot, visszaültette gyenge fivérét a trónra, majd január elején hirtelen visszatért Párizsba, anélkül, hogy pacifikálta volna a spanyol felkelést. De hiába hagyott a félszigeten negyedmillió katonát több kipróbált marsallja vezetése alatt, a spanyol nép zömének aktív támogatását élvező kíméletlen gerillaháború ellen tehetetlenek voltak.

A spanyol ellenállás ráadásul komoly segítséget kapott a brit kormány által a félszigetre küldött Wellesley tábornoktól, aki 1809 tavaszán lett előbb a portugáliai expedíciós erő, majd a szövetséges brit–spanyol hadsereg főparancsnoka. Az Indiában korábban már kiváló teljesítményt nyújtott angol–ír származású tábornok a következő öt évet a félszigeten töltötte, és a hosszú és gyötrelmes háború végén diadalmasan tért vissza Londonba – mégpedig a francia fővároson át. A Wellington hercegévé emelt híres hadvezérről a történelem iránt érdeklődők is általában csak azt tudják, hogy Waterloonál ő győzte le végleg (porosz segédlettel) az Elba szigetéről visszatért Napóleont. Valójában ő volt az, aki az összes Napóleon-ellenes hadvezér közül a legtöbbet tette a szilárd védekezést a váratlan ellentámadással kombináló kiismerhetetlen, kifárasztó taktikájával, és a spanyol népi ellenállás hathatós támogatásával a francia katonai erő helyrehozhatatlan fizikai, s – ami még fontosabb – lelki és morális meggyengítéséért. (lásd 2. keretes írásunkat!) Napóleon első nagy kudarcát kétszáz éve az Ibériai-félszigeten szenvedte el, és a spanyol kelepce – amelybe saját hibájából sétált be – végzetesnek bizonyult számára.

---

„Egy hívem sincs itt”
Megkezdődik a szörnyű kaland. Napóleon és József alábbi üzenetváltása jól érzékelteti a helyzetet:
„Felség, helyzetem nem rémít meg, de példa nélkül való a történelemben: egyetlen hívem sincs itt.”
„Nagyon is sok híve van Spanyolországban, csak megfélemlítették őket. Minden derék ember az ön pártján áll. Abban ne találjon semmi rendkívülit, hogy meg kell hódítania az országát. V. Fülöp és IV. Henrik is kénytelen volt meghódítani a magáét.”
„Nem, felséged téved, a derék emberek éppúgy ellenem vannak, mint a gazemberek. Felséged dicsősége Spanyolországban leáldozik. Sírom fogja hirdetni, hogy nem bírt ezzel a néppel…”
József, a filozófus-király, ahogy nevezik, sokkal világosabban látja ekkor a jövőt, mint Napóleon. A „lejtő, amelyen nincs megállás”, s amelyen a Császár most elindult, s végromlásba vezet.
(…) Don José primero felajánlja lemondását öccsének, de Napóleon ezt – vesztére – visszautasítja.
André Castelot: Napóleon (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999)

---

A láthatatlan háló
Napóleonnak két év adatott a „spanyol fekély” megoperálására és kikezelésére. (…) Wellingtonnak lehetősége nyílt megakadályozni minden gyógyítási kísérletet, sőt hozzájárult a seb elüszkösödéséhez és az egész napóleoni rendszer megmérgezéséhez. A reguláris spanyol erőket ugyan újra és újra megverték a franciák, de minél súlyosabbak voltak a vereségek, annál előnyösebben hatottak a legyőzöttekre, elősegítették ugyanis, hogy a gerilla-hadviselésre összpontosítsák erejüket. A sebezhető „állami” katonaságot gerillaosztagok láthatatlan hálója váltotta fel (…) Az ötéves hadjárat alatt, egészen a franciák Spanyolországból való kiűzéséig a britek az ütközetekben összesen csupán mintegy 45 000 főnyi veszteséget okoztak halottakban, sebesültekben és foglyokban, holott a franciák halottainak száma ez alatt az idő alatt átlagosan elérte a napi 100 főt! Ebből világosan következik, hogy a franciák erejét – és még inkább a moráljukat –apasztó veszteségek túlnyomó többségét a gerillák tevékenysége okozta…
B. H. Liddell Hart: Stratégia (Európa Könyvkiadó, Budapest, 2002)

---

A hős szénégetők
Ekkor véres, fától fáig vívott kézitusa bontakozott ki az Atienza parancsnoksága alatt megmaradt száz lapezai szénégető és a kétezer-négyszáz francia expedíciós katona között. A szénégetők lecsaptak az ellenségre, azután mór harcmodor szerint visszavonulást mímeltek és a hegyek úttalan útjai felé csalogatták a franciákat. És azok oly óvatlanok voltak, hogy besétáltak a csapdába; de minden hiába: rettenetes fegyvereikkel csaknem utolsó szálig kiirtották a maroknyi csapatot, melynek minden tagja, mielőtt elbúcsúzott volna az életétől, legalább tíz franciát küldött a másvilágra.
(…) Ez is egyike volt az ismeretlen vereségeknek, melyekből oly bőven kijutott nálunk Napóleon hadainak, s jóllehet a nagy csaták hivatalos hadijelentéseiben egyáltalán nem szerepeltek, mégis ezeknek tudható be, hogy a függetlenségi háború végeztével a francia császár csaknem félmillió eltűnt vagy elesett katonáját hagyta spanyol földön.
Pedro Antonio de Alarcón: A végzetes jóslat (Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1987)