Magyar Hírlap online

Nagy Frigyes Rubiconja

Háromszáz éve született a leghíresebb porosz király, aki filozófusnak készült, élete nagy részét mégis háborúzással töltötte

Az egyik legtalányosabb és leg-ellentmondásosabb történelmi személyiség az 1712. január 24-én született porosz király és hadvezér, Nagy Frigyes. Abban az évben, amikor megjelent Machiavellit erkölcsi alapon bíráló filozófiai műve, megkezdte országa területrabló gyarapítását és gátlástalan, militarista nagyhatalommá emelését.



1806 októberében Napóleon – mi-után elképesztően könnyen és gyorsan tönkreverte a félelmetes porosz hadsereget – a Nagy Frigyes által építtetett potsdami Sanssouci királyi kastélyban szállt meg. A francia császár megtekintette az általa csodált porosz uralkodó lakosztályát, szeméhez emelte a távcsövet, amelyet a porosz hadvezér a csatákban használt, belelapozott kedvenc könyveibe, majd hadizsákmányként magához vette övét, rendjeleit és kardját. Becses trófeaként elvitte Frigyes ezüst ébresztőóráját is, amely elkísérte Szent Ilona-i száműzetésébe.

A Poroszországot leigázó Napóleon aztán gyalog elzarándokolt a húsz évvel korábban elhunyt Frigyes síremlékéhez, és sokáig állt a szarkofág előtt némán, mozdulatlanul. Ki tudja, mire gondolhatott ott a Franciaországhoz köztudomásúan vonzódó porosz királlyal kapcsolatban, akiről a legnagyobb elismeréssel azt írta, hogy „nem a porosz hadsereg volt az, amelyik hét éven át védelmezte Poroszországot Európa három leghatalmasabb birodalmával szemben, hanem Nagy Frigyes”.

„Gyűlölöm ezt a mesterséget!”

Mit tett az az ember, akit az elmúlt két évszázad legzseniálisabb hadvezére, Bonaparte Napóleon ennyire tisztelt, és akit a történészek általában Bismarck és I. Vilmos mellett a legfontosabb porosz államférfinak tartanak? Apja és elődje, I. Frigyes Vilmos (1713–1740) állam- és hadseregszervező művét folytatva II. Frigyes (1740–1786) hozta létre azt a felvilágosult abszolutista, vallásilag és nemzetileg közömbös „észállamot”, amelyben az első helyen mindenki számára a porosz állam(érdek) iránti abszolút kötelesség és feltétlen engedelmesség állt. Ebben a Balti-tengertől délre elterülő, több tartományból álló kis országban a két említett Hohenzollern-uralkodó alatt a militarista elv áthatotta és mozgósította az egész társadalmat és gazdaságot, mert csakis az apa és fiú által példátlan mértékben és ütemben fejlesztett-megnövelt hadsereg volt képes a szomszédos nagyhatalmak gyűrűjében fenntartani, sőt területileg gyarapítani a mesterségesen összerakott, nemzetiségileg, vallásilag és kulturálisan heterogén Poroszországot. Ennek sorrendben a harmadik királya az éppen háromszáz éve született Frigyes személyében egy olyan roppant tehetséges, egyben megdöbbentően ellentmondásos fiatalember lett, aki egyáltalán nem készült uralkodónak, még kevésbé hadvezérnek, mint ő maga mondta: „Hogy gyűlölöm ezt a mesterséget, amelyre születésem folytán a vakvéletlen kárhoztatott!”

Nagy Frigyes alakja egyike a hadtörténeti, politikai, pszichológiai és művészeti-kulturális szempontból legtöbbet elemzett, kivételes történelmi személyeknek. Már eleve ott megtorpan a titkát kereső ember, hogy minek is tartsa őt elsősorban: államférfinak, hadvezérnek, filozófusnak, művésznek? Hiszen ő maga mondta, hogy szívesebben írta volna meg az Athalie-t Racine helyett, mint vívta meg a hétéves háborút. Tudjuk, hogy bár „katonakirály” apja jó katonának és vaskezű uralkodónak szánta és nevelte (a szigorú nevelés gyakran verést jelentett), ő művelt, művészetkedvelő anyja hatására inkább a francia zenében és irodalomban gyönyörködött, s a francia felvilágosodás filozófusainak partnere kívánt lenni. Tizennyolc éves korában Angliába próbált szökni túl rigorózus apja elől, de elfogták, és a király haragjában ki akarta végeztetni lázadó fiát. Végül megelégedett annyival, hogy az ifjú Frigyesnek végig kellett néznie legjobb barátja, von Katte hadnagy kivégzését. Frigyest a szigorú fogság után egy hivatalba helyezték, ahol megismerkedett a porosz közigazgatással és a pénzügyekkel. Huszonkét éves korában apja parancsára feleségül vette Erzsébet bevern-braunschweigi hercegnőt, akivel a rheinsbergi kastélyban éltek, s Frigyes ezekben az években művésznek és filozófusnak tartotta magát, írókkal és művészekkel vette körül magát, levelezni kezdett a kor leghíresebb francia filozófusaival, barátságot kötött Voltaire-rel. Francia nyelven megírta Anti-Machia­velli című különös művét, amelyben pontról pontra vizsgálta és bírálta a híres-hírhedt firenzei gondolkodó politikai-filozófiai nézeteit, kifejtve, hogy a „társadalmi szerződés” az uralkodót nemcsak az állam, hanem az állampolgárok biztonságáért és jólétéért is felelőssé teszi, vagyis a király „az állam első szolgája”. Az ifjú porosz trónörökös a hatalmat alávetette az erkölcsi követelményeknek, és minden erőszakot elvetett.

Mégis Machiavellinek volt igaza?

Frigyes karakterének és sorsának legnagyobb talánya, hogy miután 1740 tavaszán megírta művét, egy hónap múlva meghalt az apja, és utána 28 évesen ő került a porosz trónra. Öt hónappal később pedig meghalt Habsburg III. Károly magyar király, egyben német-római császár, s lánya, Mária Terézia örökösödési joga vitatható volt, de legalábbis nagy árat lehetett kérni érte, például a fejlett, gazdag Sziléziát. Mi tesz ilyen helyzetben egy felvilágosult, humanista uralkodó? Mivel 1740-re olyan helyzet alakult ki, hogy a sokadik Habsburg–török háborút követően az osztrák hadsereg meggyengült és demoralizálódott, s Ausztria észak felől katonailag védtelen volt, bekövetkezett az alkalom szüli a tolvajt szokásos esete – és Frigyes nem bírt ellenállni az apja és nagyapja által elkezdett országgyarapítás kínálkozó lehetőségének.

A művészlélek király sutba vágta nemrég megjelent Anti-Machiavelli könyvét, és 1740. december 16-án kelt levelében megírta külügyminiszterének: „Kedves Podewilsem! Átléptem a Rubicont!” Aznap a százezres profi porosz hadsereg megtámadta a Habsburg-birodalmat, és néhány hét alatt megszállta egész Sziléziát. Ekkor jegyezte meg gúnyosan egy francia politikus Frigyesről: „vagy a könyv jelent meg túl későn, vagy a császár halt meg túl hirtelen”. Frigyes maga is beismerte száznyolcvan fokos fordulatát, mondván: „Félek, hogy Machiavellinek volt igaza.”

Hogyan magyarázta egy évvel később Korom története című francia nyelvű művében a porosz uralkodó machiavellista köpönyegfordítását? „Hogy voltak ütőképes csapataim, hogy tele volt az államkassza, és saját nyughatatlan temperamentumom – íme az okok, amelyek e háborúra késztettek.” Vagyis Frigyes az elvont, felvilágosult filozófia helyett a konkrét, földhözragadt államérdeket választotta, ami azt kívánta tőle, hogy erősítse Poroszország hatalmi pozícióját, háborúkat viseljen, területeket hódítson, szövetséget kössön és bontson, szerződést szegjen, alattvalóit, katonáit és saját magát is a végsőkig kihasználja, kimerítse, ha a helyzet megköveteli. Márpedig a helyzet megkövetelte, hiszen a szomszédos hatalmakénál jóval kisebb területű és népességű Poroszország mind az osztrák örökösödési háborúban (1740–48), mind a hétéves háborúban (1756–63) gyakorlatilag elejétől a végéig többszörös túlerő ellen harcolt, és bár Frigyes sok csatát nemcsak megnyert, de el is veszített, végül mindkét hosszú és kegyetlen háborúból győztesen vagy legalább döntetlen eredménnyel került ki.

A hagyományos állam-, illetve politikatörténeti felfogás szerint II. Frigyes azzal érdemelte ki a „nagy” jelzőt, hogy 46 évi uralkodása alatt (többek között Lengyelország első felosztásával) majdnem megduplázta Poroszország területét, amelynek népessége a két és félszeresére nőtt, s kétszázezres, kiválóan képzett, vasfegyelmű hadserege nagyhatalmi státust vívott ki államának. Legfőbb haditeljesítménye az volt (amit Hitler 1944-45-ben annyira szeretett volna megismételni), hogy a hétéves háború – sokak szerint az első modern értelemben vett világháború – utolsó három évében a három ellene összefogó nagyhatalommal, Ausztriával, Franciaországgal és Oroszországgal szemben a csodával határos módon – és nem kis szerencsével – helyt tudott állni, sőt meg tudta tartani az Ausztriától elvett Sziléziát is. Nem annyira katonai zsenijével, mint inkább csüggedést nem ismerő elszántságával, a végsőkig kitartásával és határt nem ismerő tűrőképességével élte túl Poroszország a nagy szakítópróbát.

Napóleontól Clausewitzen át a nemzetiszocialista Harmadik Birodalom vezetőiig sokan katonai zseninek tartották Nagy Frigyest, a Német Császárságot megalapító I. Vilmos porosz király pedig halálának századik évfordulóján, 1886-ban így méltatta elődjét: „Minden, amit ma országunkban nagyként és jóként csodálunk, azon az alapon nyugszik, amelyet ő fektetett le.” Sok történész szerint azonban Frigyes nem volt zseniális katonai stratéga, inkább egy tehetséges hazardőr, aki ügyesen tudott rögtönözni, manőverezni, de sok hibája is volt. Az osztrák hadseregben szolgáló kiváló magyar huszárvezérek – különösen Nádasdy Ferenc és Hadik András nevét kell említeni, akik a Mária Terézia-rend első nagykeresztes kitüntetettjei között voltak – több nagy csatában döntő szerepet játszottak a porosz hadsereg megverésében, sőt Hadik tábornok 1757 őszén bravúrosan elfoglalta és megsarcolta a fővárost, Berlint.

Francia szellem Potsdamban

Mint nagy német szellemről sem nagyon beszélhetünk róla, hiszen Frigyes a francia filozófiához és művészetekhez vonzódott, s mint Klebelsberg Kuno magyar kultuszminiszter, találóan megjegyezte, Frigyes újjászervezte ugyan a nagyapja által alapított tudományos akadémiát, de Berlinben francia szellemű és vezetésű intézményt létesített, és nem vett tudomást Lessingről, Kantról, Herderről, Goethéről sem. A francia felvilágosodás híres íróival, filozófusaival szeretett barátkozni, Voltaire-t és d’Alambert-t több alkalommal vendégül látta versailles-i mintára épített potsdami kastélyában, műveit franciául írta, mert a németet „kocsisnyelvnek” tartotta.

A német művészek közül talán egyedül az öreg Bachot csodálta, mert (a kutyák mellett) a zene volt Frigyes igazi szerelme, maga is fuvolázott és komponált, 1747-ben a lipcsei zenekirályt azért hívta meg potsdami udvarába, hogy próbálja ki új típusú piano e forte zongoráit, és egyúttal zenét rendeljen tőle – ez lett Bach egyik kései remekműve, a Musikalisches Opfer (Zenei áldozat)… A sors különös fintora, hogy a francia kultúra felsőbbrendűségében hívő, a francia felvilágosodás racionalista elvei szerint megszerkesztett bürokratikus-katonai szuperállamot a nagy porosz király halála után húsz évvel éppen egy francia hadvezér rombolta le, s néhány évig úgy látszott, hogy Frigyes művét nem lehet újjáépíteni.

---

Két korszak határán állva

„Mint majdnem minden nagy történelmi személyiség, Frigyes is két korszak határán áll: az egyiket befejezi, megnyitja a másikat; Frigyesben az abszolutizmus és a rokokó artisztikuma a felvilágosodás szabad- és természetelvűségével egyesül. De csak a francia felvilágosodásra hatott közvetlenül, a németre, melynek főhadiszállása Berlin volt, csak közvetve, a személyiségéből áradó általános szellemi felhajtóerő révén. A francia kultúrának éppen németidegen elemei vonzották őt legerősebben: játékos szellemessége, melyből hiányzott a mélység, de a nehézkesség is; hűvös és világos szkepticizmusa, mely semmiben sem hitt, csak saját magában; mindent átható espritje, elmeéle, melyet a naiv teremtőerő hiányával fizet meg.”

Egon Friedell: Az újkori kultúra története IV. – Felvilágosodás és forradalom, Holnap Kiadó, Budapest, 1992

---

Egy tehetséges dilettáns

„Frigyes szellemes volt, ötletgazdag és sokoldalú, nemcsak a politikához és a hadvezetéshez volt tehetsége, hanem az irodalomhoz és a zenéhez is. Zseninek azonban nem mondható egyik területen sem, legfeljebb különösen tehetséges dilettánsnak meglepően sok területen. Ahogy egyébként figyelemre méltó zenei kompozíciói nem mérhetők Bachhoz, még ma is élvezhető írásai pedig Voltaire-hez, ugyanúgy hiányzott a politikus és a stratéga Nagy Frigyesből a >zseniális< éleslátás és az áttekintőképesség, a kezdeményezni tudásnak az a határozott biztonsága, ami csak a legnagyobbaknak adatik meg. Ellenkezőleg: újra és újra kifejezetten hazardőr módjára határozott sorsdöntő kérdésekben, legalábbis hosszúra nyúlt uralkodásának első felében.

Sebastian Haffner: Poroszország egy porosz szemével, Európa Könyvkiadó, Budapest, 2010